A nyolc találkozásból több egészen traumatikusra sikeredett a mieink számára, méghozzá változatos okokból. Első alkalommal, mindjárt az 1994-es rajton testben, lélekben törődött magyar csapat állt oda a berlini bronzmeccsre, hisz egy nappal korábban, a dánok ellen példátlan csalás áldozata lett a társaság a dánok elleni elődöntőben. A két román bírót két évre el is tiltották, de ez a mieinket nem vigasztalta, 24-19-re alulmaradtak a norvégokkal szemben. Akiknek akkor még ifjú és fokozott igazságérzettel megvert, megáldott szövetségi kapitánya, Marit Breivik az eredményhirdetéskor bronzérmét látványosan a mi mesterünk, Laurencz László nyakába akasztotta. Aztán persze visszavette, ráadásul minimum ezüstöt érdemeltünk volna.
Másodjára, 1998-ban, Hollandiában nem legyőztek, hanem valósággal elütöttek minket a norvégok. 28-14-gyel száguldottak át csapatunkon a hertogenboschi elődöntőben, más kérdés, hogy az tetszhalott állapotából magához tért, és a harmadik helyért legyűrte Ausztriát.
Harmadjára, 2002-ben, a dániai Farumban igazi rangadót vívtunk végre, de a 24-23 azt is megmutatta, hogy bizonyos szempontból keservesebb egy góllal kikapni, mint tizeneggyel. (Akkor még nem sejtettük, hogy egyszer 21-gyel is kikapunk, erről hamarosan.)
Negyedjére, a 2004-es elődöntőben, ráadásul hazai pályán azt hittük, ránk omlik a Budapest Sportaréna. 44-29 volt oda, és többek között azon is sopánkodtunk, hogy lám, eggyel többet lőttünk, mint a norvégok \'98-ban, amikor 28-154-re gyalultak le minket. Ekkor éreztük másodszor azt a sebességbeli különbséget, ami nem is fejezhető ki semmiféle Trabant, Mercedes hasonlattal, mert a két jármű jellege is összevethetetlennek tűnt.
Ehhez képest ötödjére, két évre rá, 2006-ban Göteborgban megúsztuk 34-31-gyel. Figyelem, Eb-randevún ekkor dirigálta eddig egyetlen egyszer Németh András a magyar válogatottat a norvég rivális ellen, amelynek kapuját már Katrine Lunde védte, a mezőnyben pedig feltűnt a most is csatasorban álló Breivang és Riegelhuth is.
Hatodjára, 2008-ban a festői Ohridban, a macedóniai középdöntőben különösebben fenn sem akadtunk a 34-20-as verésen, pedig árulkodó, hogy a mieink közül Pastrovics kapust választották a meccs legjobbjának. Odaátról természetesen kollégáját, Lundét.
Mint hetedjére is, 2010-ben, a lillehammeri csoportmeccsen. Ahol a házigazdák ismét 34 gólt dobtak, mint két esztendővel korábban, a mieink viszont írd és mondd, 13-at! Kézilabdában ez roppant szerencsétlen szám, ha csak nem félidei adat. Pálinger Katalinnak, klasszis kapusunknak nagyjából ott lett elege az egészből.
Nyolcadjára a 2012-es belgrádi elődöntőben kaptunk ki 30-19-re, az a meccs többek között arról nevezetes, hogy előző este szellőztette meg a norvég sajtó Heidi Löke és az azóta elhunyt magyar kapitány, Karl Erik Böhn szakítását.
Nos, így jön ki ez a nyolcból semmi, de tegyük hozzá: az ellenfél számára mindannyiszor volt tétje az összecsapásnak, ám most nincs, mert biztos csoportelső. Emellett azt is felidézhetjük, hogy igazán rangos mérkőzésen legutóbb a 2005-ös szentpétervári világbajnokságon nyertek a mieink – 20-18-ra –, amikor Németh András volt a szövetségi kapitány. Csakúgy, mint 2007. február 28-án, Szombathelyen, ahol barátságos találkozón 32-27-re kerekedtünk felül. Azóta sehol semmi. Úgyhogy kell némi hurráoptimizmus ahhoz, hogy azt mondjuk: majd most!
