A horvátok már eleve vészt jóslóan, a svédektől elszenvedett vereséggel kezdték az Eb-t a C csoportban. Tovább rontotta helyzetüket, hogy az első forduló két győztese, Svédország és Hollandia a második körben, szerdán 30–30-as döntetlent játszott egymással, így mindketten hárompontosak lettek, ezzel még nagyobb tétet rakva a két nullapontosra: világossá vált, hogy aki a horvát–német rangadón kikap, máris búcsúzik, elsőként esik ki az Eb-n.
Mivel déli szomszédaink 2003-ban, az ugyancsak náluk rendezett világbajnokságon is elkövették azt az otrombaságot, hogy házigazda létükre már a csoportkörből kiszédültek, ezúttal is jogos volt az aggály. Mint ahogyan a másik oldalról az is, hogy ezúttal akár pályán kívüli eszközökkel is megpróbálják őket benn tartani a tornán, és ehhez a vélt törekvéshez a két román játékvezető – két nappal korábban borzasztóan fújtak – megfelelő alanynak tűnt.
A horvátokat aztán már a meccs elején váratlan és embert, csapatot próbáló csapás érte, hiszen súlyos térdsérülést szenvedett a válogatott esze, szellemi vezére, a rutinos irányító, Miranda Tatari. Nem a saját lábán, és könnyek között hagyta el a pályát; ez utóbbi bő egy órával később játékostársaira is igaz volt. A németek ugyanis 26–24-re győztek, ezzel a teljes Európa-bajnoki mezőny első kiesője éppen a horvát válogatott lett.
Andrea Penezic számos alkalommal egyszemélyes támadósorként ostromolta a német kaput, 13 gólt szórt, de a modern kézilabdában egyetlen klasszis nem nyerhet komoly meccset, így Penezic is kínjaival és könnyeivel küszködve rebegte az interjúzónában: „Nagyon csalódott vagyok, sírtam. Óriási meglepetés, hogy rendezőként maradunk le a középdöntőről.” Vladimir Canjuga szövetségi kapitány meglett férfi létére mégsem mondhatta ugyanezt, ő így fogalmazott: „Még nehezebbé tette a meccset, amikor megláttuk, hogy a hollandok és a svédek döntetlent játszottak egymással. Kiválóan védekeztünk, de nagyon hiányzott Tatari. Megpróbáltuk helyettesíteni, de a második félidőre elfogyott a koncentrációnk, több hibát vétettünk. Hiszek a csapatban, és vállalom a felelősséget.”
Ha ez esetleg lemondást is jelent, akkor sem azonnalit. A németek pedig természetesen innentől még jobban hisznek magukban, például Susann Müllerben is. A Győri ETO gyakorlatilag egész ősszel ujjsérüléssel bajlódó átlövője a sorsdöntő meccsre csatasorba állt, öt góljával döntő érdemeket is szerzett, mégis szerényre vette a figurát: „Nem éreztem túl nagy nyomást, én nem menthettem meg a világot. Azt mondtam a lányoknak, ez lesz a mi döntőnk, így is játszottunk, ezért vállaltam én is a mérkőzést, pedig egy ideje szinte már orvosságon élek.”
A legnagyobb orvosság azonban bizonyára maga a továbbjutás. E tekintetben a D csoportban a szerbek viszont további kezelésre szorulnak, mert azt követően, hogy a rajton simán elkalapálták őket a montenegróiak, szerdán Eszéken kiábrándító teljesítményt nyújtottak. Úgy maradtak alul 27–16-ra a franciákkal szemben, hogy az első félidőt 11–3-ra bukták el! A Győrben szintén megfordult, de Szkopjéba szerződött Andrea Lekics így magyarázta a megmagyarázhatatlant: „Kevés mozgás, statikus stílus, rengeteg technikai hiba. Ha így játszunk, nemcsak a franciák vernek meg minket, hanem mindenki.”
Illetve mindenki már nem, mert pénteken a két nullapontos, Szerbia és Szlovákia küzd a továbbjutást érő harmadik helyért. Ha újabb meglepetés születne, az felérne a C és D ágon egy földindulással, hiszen két délszláv nagyágyú, Horvátország és Szerbia búcsúját jelentené.
