Mivel csapatunk a dánok elleni vereséggel lemaradt az elődöntőről, az addig százszázalékos, nemcsak számunkra, hanem tulajdonképpen a kézilabdás világ számára szinte verhetetlen norvégok ellen a tét már nem a siker fokozása volt, inkább a kudarc elkerülése. Különösen azok után, hogy az első szerdai meccsen Debrecenben a románok simán elintézték a lengyeleket, ez ugyanis azt jelentette: ha a mieink kikapnak, águkon az 5., összesítésben a 9. helyen zárnak. Ami azért hazai rendezésű kontinenstornán kevesebb a kevésnél.
A 29–25-ös győzelem egyik fő hozadéka az, hogy e csalódástól a csapat megkímélte magát és a sportágat is. A másik, a még becsesebb azonban a felismerés: ha görcseitől szabadul válogatottunk, ilyen teljesítményre is képes. A magyar sportoló ugyanis különleges szerzet, mentális és lelki állapota egészen szélsőséges irányba billentheti ki, mindkét irányba. Sőt, még a fizikumára is döbbenetesen visszahat, a mieink például az amúgy szélvész norvégok ellen gyorsabban futottak, fordultak, dinamikusabban törtek be, mint korábban bármikor.
Ezért is szembesítettük a mérkőzés után Németh András szövetségi kapitányt azzal az alig 48 órával korábbi kijelentésével, mely szerint nem is lenne helyünk a legjobb négy között. Eszerint mégis lenne-e, kérdeztük, mire így felelt: „A mai játék alapján lenne, de ehhez sok mindennek össze kellett jönnie. Értékén kell kezelni ezt a győzelmet, mert tudjuk, hogy ez nekünk volt igazán fontos, de nagyon örülök neki, hogy a támadójátékunk most jelentősen javult, többekben átszakadt a gát. A lányok tudták, hogy a norvégokat még senkinek sem sikerült megverni, ezért felszabadultan állhattak oda ellenük.” Akkor, akár mesterséges eszközökkel, fondorlatosan is, mindig ezt a mentális állapotot kellene reprodukálni, folytattuk, mire Németh rábólintott: „Igen, valahogy ennek kellene megtalálni a módját.”
Például Bulath Anitánál, aki az előző meccseken láthatóan sokat küszködött, ám ezúttal sablonmegoldások helyett nyolc kísérletéből hat gólt bombázott be, és érdeklődésemre sóhajtva mondta: „Igen, ez a gát most bennem is átszakadt, végre éreztem a tempót, ment minden magától. Minden mindegy alapon kezdtünk, és ez bejött.”
Triscsuk Krisztina még ennél is tovább ment: „Egészen belefeledkeztem a mérkőzésbe. Ilyen játék után már nem szabad idegeskednünk, bebizonyítottuk, hogy tudunk játszani és együtt játszani is. Ez volt az igazi magyar válogatott.”
És remélhetőleg ez is marad, mert a hullámhegyről igen kellemetlen lenne pénteken, immár a Papp László Budapest Sportarénában ismét hullámvölgybe ereszkedni, a franciák elleni, az 5. helyért rendezendő mérkőzésen.
Természetesen el lehet játszani a feltételezéssel, hogy közel hasonló produkcióval most javában az elődöntőre készülne a csapatunk – elegendő lett volna ehhez a spanyolokkal egy döntetlent kiszenvedni –, Kovacsics Anikó szentelt is egy gondolatot a témának: „Végre megmutattuk, mit tudunk. Sajnálom a korábbi mérkőzéseket, nem volt nagy különbség köztünk és a legyőzőink között. De reálisan örülhetünk, hogy az 5. helyért játszunk.”
Valóban hiba lenne azzal áltatni magunkat, hogy a hétfőn még elparentált társaság szerdára a világ legjobbja lett – hisz a világ legjobbját verte. Nem véletlenül fogalmazott úgy Németh András sem, hogy ez a mérkőzés a mieinknek volt igazán fontos, bár ne essünk át a ló túlsó oldalára se, a már biztos csoportelső norvégoknak sem volt abszolút jelentőség nélküli. Egyrészt kevesebbet játszó embereik mindenképpen bizonyítani akartak, másrészt náluk életforma, hogy győzelemre törnek, harmadsorban e vereségükkel „testvéreiket”, a dánokat fosztották meg attól, hogy az 5. helyért folytathassák.
Norvég szemszögből érdemes Nora Mörköt idézni: „Erős csapat a magyar, örülök, hogy nem az elődöntőbe jutásért játszottunk ellene. Így egy kicsit pihenhettek nálunk azok, akik eddig sokat voltak pályán (magát Mörköt is 15 percre vetették csak be – szerk.), jól jön ez még majd a továbbiakra. Megpróbáltunk úgy is jól játszani, hogy mindenki belekóstolhasson az Eb légkörébe, a célunkat szerintem elértük.”
Szerdán mi is. Pénteken is el kellene, de történjék bármi, a norvégok elleni 29–25 üzenete változatlan: a magyar válogatottra különösen igaz, hogy a kézilabda fő testrésze a fej.
