Triscsuk Krisztina még ennél is tovább ment: „Egészen belefeledkeztem a mérkőzésbe. Ilyen játék után már nem szabad idegeskednünk, bebizonyítottuk, hogy tudunk játszani és együtt játszani is. Ez volt az igazi magyar válogatott.”
És remélhetőleg ez is marad, mert a hullámhegyről igen kellemetlen lenne pénteken, immár a Papp László Budapest Sportarénában ismét hullámvölgybe ereszkedni, a franciák elleni, az 5. helyért rendezendő mérkőzésen.
Természetesen el lehet játszani a feltételezéssel, hogy közel hasonló produkcióval most javában az elődöntőre készülne a csapatunk – elegendő lett volna ehhez a spanyolokkal egy döntetlent kiszenvedni –, Kovacsics Anikó szentelt is egy gondolatot a témának: „Végre megmutattuk, mit tudunk. Sajnálom a korábbi mérkőzéseket, nem volt nagy különbség köztünk és a legyőzőink között. De reálisan örülhetünk, hogy az 5. helyért játszunk.”
Valóban hiba lenne azzal áltatni magunkat, hogy a hétfőn még elparentált társaság szerdára a világ legjobbja lett – hisz a világ legjobbját verte. Nem véletlenül fogalmazott úgy Németh András sem, hogy ez a mérkőzés a mieinknek volt igazán fontos, bár ne essünk át a ló túlsó oldalára se, a már biztos csoportelső norvégoknak sem volt abszolút jelentőség nélküli. Egyrészt kevesebbet játszó embereik mindenképpen bizonyítani akartak, másrészt náluk életforma, hogy győzelemre törnek, harmadsorban e vereségükkel „testvéreiket”, a dánokat fosztották meg attól, hogy az 5. helyért folytathassák.
Norvég szemszögből érdemes Nora Mörköt idézni: „Erős csapat a magyar, örülök, hogy nem az elődöntőbe jutásért játszottunk ellene. Így egy kicsit pihenhettek nálunk azok, akik eddig sokat voltak pályán (magát Mörköt is 15 percre vetették csak be – szerk.), jól jön ez még majd a továbbiakra. Megpróbáltunk úgy is jól játszani, hogy mindenki belekóstolhasson az Eb légkörébe, a célunkat szerintem elértük.”
