Mivel csapatunk a dánok elleni vereséggel lemaradt az elődöntőről, az addig százszázalékos, nemcsak számunkra, hanem tulajdonképpen a kézilabdás világ számára szinte verhetetlen norvégok ellen a tét már nem a siker fokozása volt, inkább a kudarc elkerülése. Különösen azok után, hogy az első szerdai meccsen Debrecenben a románok simán elintézték a lengyeleket, ez ugyanis azt jelentette: ha a mieink kikapnak, águkon az 5., összesítésben a 9. helyen zárnak. Ami azért hazai rendezésű kontinenstornán kevesebb a kevésnél.
A 29–25-ös győzelem egyik fő hozadéka az, hogy e csalódástól a csapat megkímélte magát és a sportágat is. A másik, a még becsesebb azonban a felismerés: ha görcseitől szabadul válogatottunk, ilyen teljesítményre is képes. A magyar sportoló ugyanis különleges szerzet, mentális és lelki állapota egészen szélsőséges irányba billentheti ki, mindkét irányba. Sőt, még a fizikumára is döbbenetesen visszahat, a mieink például az amúgy szélvész norvégok ellen gyorsabban futottak, fordultak, dinamikusabban törtek be, mint korábban bármikor.
Ezért is szembesítettük a mérkőzés után Németh András szövetségi kapitányt azzal az alig 48 órával korábbi kijelentésével, mely szerint nem is lenne helyünk a legjobb négy között. Eszerint mégis lenne-e, kérdeztük, mire így felelt: „A mai játék alapján lenne, de ehhez sok mindennek össze kellett jönnie. Értékén kell kezelni ezt a győzelmet, mert tudjuk, hogy ez nekünk volt igazán fontos, de nagyon örülök neki, hogy a támadójátékunk most jelentősen javult, többekben átszakadt a gát. A lányok tudták, hogy a norvégokat még senkinek sem sikerült megverni, ezért felszabadultan állhattak oda ellenük.” Akkor, akár mesterséges eszközökkel, fondorlatosan is, mindig ezt a mentális állapotot kellene reprodukálni, folytattuk, mire Németh rábólintott: „Igen, valahogy ennek kellene megtalálni a módját.”
Például Bulath Anitánál, aki az előző meccseken láthatóan sokat küszködött, ám ezúttal sablonmegoldások helyett nyolc kísérletéből hat gólt bombázott be, és érdeklődésemre sóhajtva mondta: „Igen, ez a gát most bennem is átszakadt, végre éreztem a tempót, ment minden magától. Minden mindegy alapon kezdtünk, és ez bejött.”