A pénz Kelet-Európába és a Balkánra szólítja a sztárokat

Miért igazol egyre több klasszis nyugat-európai női kézilabdázó Európa keleti felébe?

Kezdésképp egy kicsit visszaugrunk az időben. 1989-től az ezredfordulóig az osztrák Hypo Niederösterreich összesen nyolcszor hódította el a Bajnokok Ligája serlegét. A legendás csapatvezető, Gunnar Prokopp összegyűjtötte a legjobb játékosokat, néhányuknak osztrák állampolgárságot is szerzett, így velük szinte gyerekjáték volt a cím(ek) megnyerése.

A kétezres évek közepének meghatározó csapata volt a dán Slagelse, mely 2004-ben, 2005-ben és 2007-ben is megnyerte a Bajnokok Ligáját a legendás Anja Andersen vezetésével. Maguk is tisztában voltak képességeikkel, így nemes egyszerűséggel nevükhöz hozzácsapták a „Dream Team” elnevezést.

Azért hoztuk fel példának ezt a két egyesületet, mert 2015-re jóformán csak a nevük maradt fent. A dán csapat 2013 elején hivatalosan is csődöt jelentett, és visszalépett az első osztálytól, majd megszűnt. Az osztrákok pár évvel ezelőtt tettek még egy tétova lépést renoméjuk megőrzése felé, amikor szerződést kötöttek a brazil kézilabda-szövetséggel. Ennek eredményeképpen szinte a teljes brazil válogatott Ausztriában játszott, fizetésüket pedig országuk szövetsége állta. Együttműködésük egy 2013-as KEK-győzelemben csúcsosodott ki. Azóta főleg osztrák játékosokkal próbálnak fennmaradni az európai kézilabdázás térképén. (A brazilok egyébként meglehetősen sokat profitáltak a közös munkából: 2013-ban világbajnokságot nyertek.)

Ez a két példa is bizonyítja, hogyha elfogy a pénz, akkor hatalmasat lehet esni a csúcsról. Pár éve még erősek voltak a spanyolok és a skandinávok, napjainkban viszont már a Balkánra és Magyarországra került át a súlypont. Sok nyugat-európai országban helyi vállalkozások, a város vagy egy térség tartotta fent a Bajnokok Ligájában szereplő csapatot. Folyosói pletykák szerint egy végső győzelemre is esélyes gárda költségvetésének el kell érnie a 3 millió eurót (900 millió forint). A gazdasági válság azonban keresztbe tett a támogatóknak, így szponzorációra sem jutott sok pénz.

Menedzserszempontból nem fájó ez a fajta játékosáramlás – mondja az MNO-nak Farkas Mátyás sportmenedzser, akinek érdekeltségi körébe több elismert játékos is tartozik. „A viccet félretéve, a 2008-as gazdasági válság átalakította a piacot. A nyugat-európai cégek, vállalkozások kénytelenek voltak húzni a nadrágszíjon és elsősorban az addig támogatott csapatoktól vonták meg az összeget.” A játékosok egy részének körbe kellett néznie Európában, így Kelet-Európára és a Balkánra irányult a figyelem.

Romániában vagy Macedóniában tehetős vállalkozó, mecénás vagy akár város is felkarolhat egy-egy csapatot, ami élve az újonnan kapott lehetőséggel, az együtteshez csábít neves kézilabdázókat. Az ilyenfajta támogatásokban azonban nagy a kockázat, hiszen a pénzcsapot bármikor elzárhatják. A tulajdonos ugyanis általában úri passzióból teszi bele a pénzét a sportágba – figyelmeztet a menedzser.

Farkas példaként hozza fel az Oltchim Valcea esetét. A román sztárgárda elismert kézilabdázókkal vágott neki a 2012/2013-as évadnak, azzal a nem titkolt céllal, hogy Bajnokok Ligája-győztes legyen (végül a Győri Audi ETO KC állította meg az elődöntőben – a szerk.). Azonban az Oltchim vállalat privatizációjával kiürült a pénzeszsák, így 2013 nyarán szélnek eresztették a játékosokat.

A sportmenedzser arra a kérdésünkre, hogy az általa patronált nyugat-európai sztárjátékosok hogyan viselik a Balkánt, így felel: „Amandine Leynaud az állandóságot képviseli a Vardar Szkopjében, míg Allison Pineau Románia után játszott Macedóniában, Szlovéniában, de most már hazájában, Franciaországban kézilabdázik.” Farkas hozzáteszi, hogy bár Pineau csalódásként élte meg az oltchimes időszakot, ennek ellenére 2015 nyarán visszatér az országba, mégpedig Nagybányára. A menedzser szavai szerint egy ilyen klasszis játékost értékén kell kezelni, a mai világban ezt Kelet-Európában tudják biztosítani.

És hogy Hornyák Ágnes, a győriek kézilabdázója miért ment szembe a „trenddel” és igazolt Nizzába? A menedzser szerint a magyar válogatott játékos eligazolását másként kell kezelni. Hornyáknak elsősorban az volt a lényeges, hogy fontos láncszeme legyen csapatának és minél több időt töltsön a pályán. „Ági a kiszámíthatóságot választotta az anyagiakkal szemben. Ha utóbbi lett volna a célja, akkor ősztől Romániában játszana.”

A sportmenedzser szavai is igazolják, hogy a nyugat-európai női kézilabdázás válságát éli, míg a keleti részen klasszis együttesek egész sora vetélkedik egymással.