A 102 éves zseni

A világ legidősebb élő olimpiai bajnoka a tudományban is maradandót alkotott.

Tarics Sándor a Magyar Tudományos Akadémia doktorával, Stipsicz Andrással 2012-ben Magyarországon találkozott. Abban az évben a Magyar Olimpiai Bizottság meghívására érkezett haza, és kísérte el a magyar csapatot a londoni olimpiára. A budapesti tartózkodás során, 99 évesen ismerkedett meg matematikus professzorokkal. Annak idején a Műegyetemen végzett, és doktori fokozatot is ott szerzett. Az erről tanúskodó bekeretezett oklevél ott lóg a belvedere-i ház falán. A második világháború után eldőlt, hogy nem otthon kamatoztatja tudását a korábbi vízilabdázó.

„1949-ben jöttem ki Amerikába, 1951-ig a Fort Wayne-i egyetemen, majd a kaliforniai műszaki egyetemen tanítottam, később építészmérnöki irodát alapítottam. Nem panaszkodhattam, több megrendelést kaptunk, mint amennyire számítottam” – idézi fel a kezdeti éveket.

Az Egyesült Államokba ösztöndíjjal érkezett, akkor már szó sem volt a vízilabdáról. „Főállású” mérnökként hagyta el az országot, pedig ha nem szól közbe a háború, kétszeres olimpiai bajnokként hagyta volna abba az élsportot.

Tarics Sándor az óbudai Árpád Gimnáziumba járt, többek között az öttusázó Fábián László és Török Ferenc, a vízilabdázó Gyarmati Dezső, Konrád Ferenc és János, Markovits Kálmán, a vívó Szabó Bence is ott tanult, természetesen később, mint ő. Az iskolából rohant edzésre.

A Magyar Athletikai Club (MAC) játékosaként különös technikát honosított meg a medencében. Jobbkezes lévén eleve pontosan játszott, elképesztő mennyiségben lőtte a gólokat, viszont magas szintre fejlesztette a balkezes játékát is, ráadásul mozgékony volt, könnyen összezavarta a védőket, akik nem tudták tartani. A tehetségekben gazdag magyar mezőnyben így sem volt evidens, hogy helye van a válogatottban.

Nem véletlen, hogy az aranyérmet hozó 1936-os berlini olimpián [ő következetesen olimpiásznak nevezi az olimpiát – a szerk.] csak Málta ellen játszott. Alapesetben a sportág kiemelkedő alakja, az akkori legjobb center, Németh János (Jamesz) volt kezdő, Tarics Sándor csak a tartalék. Málta ellen azonban Némethet pihentették, így került előtérbe a mozgékony fiú, és négy góllal járult hozzá a 12:0-s magyar győzelemhez. A válogatott veretlenül, jobb gólarányának köszönhetően előzte meg Németországot.

„Nem lett volna értelme folytatni, miután kiderült, hogy a háború miatt elmarad az 1940-es olimpia, ezért nem erőltettem az élsportot. Játéknak fogtuk fel az egészet. Komjádi Béla, a híresen szigorú Komi bácsi megtanított minket arra, hogy inkább dobjuk a labdát, ne csak ússzunk vele. Mindig azt hajtogatta, hogy a labda gyorsabban repül, mint ahogyan a játékosok úsznak. Betartottuk az utasítását, talán ezért volt látványos a játékunk a többiekéhez képest” – mondja.

Az olimpiai bajnoki cím mellett három főiskolás világbajnoki címet szerzett. Magyar bajnok nem volt, „kárpótlásul” a pekingi olimpián győztes csapat tagja, Varga Dániel nekiadta az egyik magyar bajnoki érmét.

Tarics Sándor a földrengésbiztos építkezésben korszakalkotó megoldást vezetett be. A rengéscsillapító gumisávokat és acéllemezeket rétegesen helyezték egymásra, mivel az épületek így nem érintkeztek közvetlenül a talajjal, és képesek voltak lefékezni a föld rezgési frekvenciáját. A Tarics-féle szabadalomnak köszönhetően a talaj rezgése tompítva érte az épületeket, így épségben megúszták a földrengéseket. A szakembert a dobostorta réteges elrendezése ihlette meg. Először egy San Bernardinó-i középületen tesztelték az eljárást, amely sikeresen vészelt át egy 4-es erősségű földrengést. Tarics Sándor szakértelmére Japánban is felfigyeltek, egy jelentős építőipari vállalat tíz éven keresztül foglalkoztatta. Amerikában tervezőiroda-tulajdonos lett, innen ment nyugdíjba 87 évesen.

„Azt hiszem, a földrengésvédett építkezésben kifejlesztett módszerre vagyok a legbüszkébb, ezt tartom életem legértékesebb eredményének. Lehet, hogy a többi sikerem népszerűbb volt az emberek körében, de a földrengésbiztos építkezés hozzájárult az emberiség fejlődéséhez. Erre tényleg nagyon büszke vagyok!” – mondja.

A visszavonult zseni otthon követi a sportot, már nem ütöget a teniszklubban, amelyet évtizedekkel korábban alapított Belvedere-ben.

„A sporttal nagyon egyszerű a kapcsolatom. Otthon nézem a tévében, a 44-es gombot kell nyomnom, és azonnal jönnek a meccsek, elsősorban teniszmérkőzések. Marija Sarapovát szerettem nézni a pályán, Roger Federer elegáns játékában is lehet gyönyörködni, kedvelem Novak Djokovicot is. Nekem már az is csoda, ha megélem a következő napot, néha a halálozási rovattal kezdem az újságolvasást, és megnyugszom, ha nem látom a saját nevemet. Az életemet leéltem, de figyeljen ide, maga előtt ott van még az élete java, és ezt becsülje meg! Én felkészültem a halálra ” – jelenti ki, majd udvariasan megkér, hogy a matematikai problémákról szóló könyvet helyezzem vissza a helyére. Még szüksége lehet rá.