– Mint a magyar népmesékben, a jó elnyeri méltó jutalmát
– Micsoda jutalom! És amióta értesítettek arról, hogy kvótás vagyok, nem is tudom, hogy hol áll a fejem. Aludni nem nagyon tudok, és tényleg barátkozom a gondolattal, az érzéssel, hogy én is olimpikon leszek – mondta Sárosi Laura, aki a hét végén tudta meg, hogy 20 esztendővel Ódor Andrea atlantai szereplése után első magyar tollaslabdázóként indulhat az olimpián.
– Mióta dédelgette ezt az álmot?
– Amióta elkezdtem tollasozni, de valójában másfél-két éve fogalmazódott meg bennem, hogy tényleg szeretnék kijutni. Mindig csodáltam azokat a sportolókat, akik ott vonultak a megnyitóünnepségen, és úgy éreztem, ez elérhetetlen szint számomra. Hogy a magyarok kishitűsége élt bennem eddig, vagy ennyire nincs önbizalmam?! Nem tudom. De ezért a kvótáért én most valóban sokat tettem, keményen megdolgoztam érte.
– Egy tollaslabdázó életében ez mit jelent?
– Az elmúlt hónapok a versenyzésről szóltak. Huszonhat olyan tornán léptem pályára, amelyen világranglistapontokat lehetett gyűjteni, ebből a legjobb tíz eredményem számított be, és sikerült a harmincnyolcadik helyre feljönnöm az olimpiai ranglistán. Erőltetett menet volt, de megérte. Most pedig kezdődik a felkészülés az olimpiára, portugáliai és osztrák edzőtáborozással.
– Amikor az Európa-bajnokságon felajánlotta a cipőjét Karin Schnaasénak, a németek előbb Fair Play-díjra jelölték, majd mozgalmat indítottak azért, hogy kapjon szabadkártyát.
– Kedves gesztus volt tőlük, de akkor is hangoztattam, nem így akarok kijutni az olimpiára.
– Egy pillanatig sem mérlegelt, hogy elővegye-e a tartalék cipőjét?
– Nem, ösztönösen jött a gesztus. De szerintem minden játékos megtette volna a helyemben. Ettől is olyan szép a sport.
– És mennyire lesz szép ez a nyár? A kijutás a csúcspont, vagy láthatunk az olimpián Sárosi-bravúrt?
– Minden a sorsolástól függ, vagyis semmi sem lehetetlen, de történhet az ellenkezője is. Most már kezdem elhinni, hogy képes vagyok akár Rióban is magasabban kvalifikált játékosokat megszorongatni.
