Imre Géza: Ilyen olimpiát mi is tudunk rendezni

Végigkalauzolta életén közgázos hallgatóságát szerda este olimpiai, vb- és Eb-érmes vívónk.

(Budapest, 1974. december 23.)
Világ- és Európa-bajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes, kétszeres olimpiai bronzérmes, tizennyolcszoros magyar bajnok párbajtőrvívó. A Budapest Honvéd versenyzője. Felesége Kökény Beatrix Európa-bajnok, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes kézilabdázó.

– Amikor lejött a pástról, mindig nyilatkozott a tévének, nem is akármilyen összeszedettséggel. Hogy volt erre képes egy olyan napon, amikor egymást érték a fordulók?
– Rendszerint azért volt másfél-két óránk két asszó között, nem éreztem, hogy kizökkent a nyilatkozattétel. Úgy gondolom, ha a közönség megtisztel a figyelmével, akkor nem arra kíváncsi, hogy a verseny után fél nappal vagy két nappal mit mondok. Igyekeztem megfelelni.

– 1996 óta szerepel olimpiákon. Meséljen a húszéves utazás állomásairól!
– 1996, Atlanta volt nekem az első, ezért különleges. Lehetett volna sokkal rosszabbul szervezett esemény, az sem érdekelt volna. Nagyon üzleties olimpia volt a Coca-Colával, a CNN-nel. Ha azt kérdezik, melyik a kedvenc olimpiám, egyértelműen az. Első nap megnyertem a bronzérmemet, és az a ki nem mondott szabály, hogy aki érmet nyer, maradhat az olimpia végéig, és az aranygéppel jöhet haza. Huszonegy éves voltam, abszolút ráértem. Sokat nem aludtam. Szóval kint maradtam, és megismerkedtem későbbi feleségemmel, a válogatott kézilabdázó Kökény Beával. A 2000-es olimpiát kihagytam, akkor érte a dráma a női kézilabda-válogatottat, hogy nagy előnyből kapott ki a döntőben. Talán ezért is nem nyertem én sem Rióban, nehogy kilógjak a sorból. Sokan egyébként nem emlékeznek rá, de a negyeddöntőben, Ausztria ellen a lányoknak igen nagy szerencséjük volt a legvégén. Az is érdekes, hogy a sydney-i volt az első „zöld” olimpia, nagyon sok napelemmel. Aztán jött 2004, Athén, és ezüstérmesek lettünk. Nekem nem ment igazán jól, le is kellett cserélni Kovács Ivánra. A döntőig meneteltünk, ahol a franciák papírforma-győzelmet arattak. A játékokon zajlott magyar doppingbotrány részleteiről nem tudtunk sok mindent, számos pletykát lehetett hallani, és nem is emlékszem sok mindenre már. A falura viszont igen, Mars-béli táj a város szélén, fű sehol, kis házak. És hihetetlen létszámú magyar szurkoló, egy időben több helyszínen is. Abszolút hazai pálya volt, kijöttünk a kézilabdameccsről, és ott vártak minket a csikósok karikás ostorral. 

2008-ban kellemetlen meglepetés következett, világranglista-vezetőként érkeztünk, és az előselejtezőt vívó, ezért bemelegedett házigazda Kína elvert minket az első fordulóban. Nem láttam akkor a jövőt, nem tudtam, milyen erősségű lesz a csapat, csupán azt, hogy Londonban nem lesz csapatverseny. Csak szűk körben beszéltem eddig erről, de Peking után én úgy sírtam Kínában egyébként kiskatonák, rend, embertömegek és monumentális építmények adták az alapélményt. Minden eseményen telt ház volt, erre nagyon oda is figyeltek, nem úgy, mint Rióban. 2012, London: sok magyar volt kint ott is, de mivel nem volt csapatverseny, nem voltak társak. Hiába jött ki velem Boczkó Gábor saját költségen, és végig szurkolt, a tizenhat között lekaszált egy norvég fiatal. Ez az olimpia steril volt és fegyelmezett, s mindig szemből jöttek a buszok.

– Mi maradt meg önben a riói olimpiából?
– Vegyes érzelmeim vannak. Kicsit olyan szemmel is néztem, hogy mi lenne, ha mi rendeznénk. Ilyet szerintem mi is tudunk rendezni, ennél jobbat is. A szállással voltak problémáink, és ha a falut részleteiben megnézzük, azzal is. Összességében azért szép volt. A saját versenyhelyszínünk a legjobb volt, amelyet valaha láttam, nem kis részben azért, mert a vívás rendezői magyarok voltak, és 2000 óta így van ez. Nem először voltam Rióban, így módomban állt szétnézni. Egyszer kimentünk taxival vásárolni a városba, és nem a legegyenesebb úton jöttünk vissza, olyan helyeken át, ahol ki sem tudtunk szállni. Reméltük, hogy nem a veseklinikára visznek közvetlenül, hanem előtte a tüdőnket is kiveszik

– Az olimpia fáradalmainak kipihenése közepette eldöntötte már, hogy belevág-e még egy ciklusba, negyvenegy évesen?
– A feleségem azt mondta, hogy a csúcson kell abbahagyni, és nem utána. A mostani kiutazás előtt két nappal felkeltem otthon, kimentem a szobából, és becsípődött a derekam, mire a kedves és megértő feleségem azt kérdezte, melyik olimpiára megyek, úgy értve, hogy nem a paralimpiára-e. Amikor már kint voltam, a doktor kérdezte tőlem, hogy „te mit csinálsz itt”. Szász Emese olimpiai bajnok azt mondta, ha ő Imre Géza lenne, soha nem hagyná abba. A fiatalok eredményétől sok minden függ, nem tudni, kell-e még segítenem. És vár rám egy alapos orvosi kivizsgálás is még, amely befolyásolhatja a döntést.

– Már edzősködik is. Ez a jövő?
– Szeretnék a sportban maradni mindenféleképpen. Igen, már szólítanak is úgy, hogy „edző bácsi”, de még zavar; odajönnek, hogy „tiszteletem, mester”, aztán gyorsan átmegyünk tegeződésbe. Nagyon szeretem, hogy a gyerekekkel foglalkozhatok. Most elég sokan is jöttek, köszönhetően az olimpiának, és ez összekapcsolódik azzal is, hogy mennyit szerepelünk a médiában. 2013-ban, a hazai rendezésű világbajnokságon a köztévé egy filmet vett ki a műsorból, és élőben adta a vb-döntőnket, miközben a SYMA csarnokban is telt ház volt. Az M4 Sporton most, úgy tűnik, indul egy vívómagazin is, úgyhogy vannak lehetőségek.

– Tényleg, Imre Géza hogyan lett vívó?
– Szerencsém volt, abbahagytam egy-két más sportágat, nem csináltam semmit kilencévesen. Anyukám látott az iskolában egy kiírást, hogy „játékos vívásoktatás”, és kitalálta, hogy ez engem halálosan fog érdekelni. Tényleg valahogy megtetszett, és tényleg sokat játszottunk. Nem én voltam a legügyesebb, de jó edzőhöz kerültem, szerencsés voltam.

– Mi kell ahhoz, hogy az ember elérje az álmait?
– Azt szoktam mondani: az egy dolog, hogy valakinek tehetsége van, az is kell, hogy kedve legyen. Nagyon sok tehetséget láttam magam körül, akik szerintem ügyesebbek voltak nálam, és mégis valahogy én értem oda, ők pedig abbahagyták, mert nem volt meg bennük a kitartás, amely talán a legfontosabb. Küzdeni kell azért, amiről hisszük, hogy meg tudjuk tenni.

– Mivel foglalkozna, ha nem lenne a sport az életében?
– Bajban lennék. Igazából van egy-két végzettségem, de őszintén egyiket sem választanám. Távközléstechnikus is vagyok, és van egészen más szakirányú papírom is. Szeretek kertészkedni, de ez is kicsit unalmasan hangzik, szeretek barkácsolni is, ez meg öregesen. Kézilabdaedző nem lennék, mert mint az egész ország, én is „értek hozzá”, de otthon csak, szűk körben: mindkét gyermekem kézilabdázik. Amint megválaszolják az első kérdésemet, rájövök, hogy én sem értek hozzá. „Elnyomásban” vagyok otthon.

– Zavarja-e a a magyar futballistákat övező rajongás egy ilyen, például a vívósikerekhez nem mérhető részleges dicsőség, az Eb-szereplés kapcsán?
– Nem. A focit abszolút külön kell kezelni, nem feltétlenül a magyar labdarúgásra gondolok, hanem a nemzetközire. Meg kell nézni, hogy mennyien vannak kint egy meccsen – kicsit nyugatabbra tőlünk Nehéz versenyezni. Mi magunk is nézzük, és ez így teljesen a helyén van. Én is szórakozóhelyen szurkoltam végig az Eb-meccseket.