A férfi, akit megkísértett a sátán

A tudatlanság hajtotta az extrém sportok felé Juhász Istvánt. Övé a magassági motorozás világcsúcsa.

– 1972. november 7-én kezdődött az én karrierem, akkor nyertem a nagyváltósúlyú bajnoki címet. De rájöttem, hogy másokat legyőzni nem igazán jelent örömet – említi középiskolai évei alkonyáról a világjáró férfi, hozzátéve, ebbe beletartozik a jégkorong közelében töltött időszak, ahol szintén nem a verseny, hanem a közösség miatt időzött. Meg aztán le is akart nyugodni kicsit.

Így ahelyett, hogy szárnyakat kapott volna ökölvívásban, a motorozás felé fordult, ami nagyon megfogta, de ott volt az úszás is neki, ami a Cousteau-filmek miatt is a búvárkodás irányába nyomta őt, ezzel pedig még pénzt is lehetett keresni. Tatabányán 1978-ban a legfiatalabb itthoni bányamentőként dolgozott a főiskola mellett. Ezzel teremtette elő a forrásigényesebb sportokra valót.

– Tíz évvel voltunk a vietnami háború után, egy tengeröbölben hajókat süllyesztettek el, ezeknek a felépítményeit kellett levágni 50-60 méter mélyen, amit helyi búvárok nem vállaltak, én viszont igent mondtam a hívásra.

Ott találkozott Jacques Monniert-val, a Párizs–Dakar-raliverseny akkori urával, akit a L’Osservatore Romano rangos római lap egész egyszerűen a sátánnal azonosított a nyolcvanas évek közepén amiatt, hogy az egyik versenyen kilencen meghaltak. Monniert a kritikákra azzal válaszolt: tud ő ennél sokkal emberpróbálóbbat! 1988-ban meghirdette „A hősök visszatérése” fantázianevű viadalt, erre fűzte be Juhászt.

A 9000 kilométeres verseny szörfözésből (90 km az Atlanti-óceánon), motorozásból (3600 km a Szaharában), gyaloglásból (150 km), kvadozásból (2200 km), katamaránozásból (1000 km a Földközi-tengeren), kerékpározásból (350 km, Szicília), úszásból (4 km a Messinai-szoros 11 fokos vizében), megint kerékpározásból (1300 km) és maratonfutásból állt.

– Kvadot azelőtt nem is láttam, de amikor igen, azt gondoltam, fog menni nekem ezzel 2200 kilométer a Szaharában is – idézi fel emlékeit Juhász, akit saját bevallása szerint a tudatlansága inspirált a legjobban.

A versenyre szóló meghívást hivatalosan az OTSH kapta, de befolyásos vezetők, Aján Tamás és Schmitt Pál felkarolták Juhász vágyát, hogy rajthoz álljon az őrült viadalon Dakarból indulva, a Szaharán és a Földközi-tengeren át Nizzába. A Malévtól kapott jegyet, és Fa Nándor, valamint Gál József után Juhász István volt a harmadik, akit a Helia-D szponzori pártfogásba vett (a Danubius Rádió mellett).

Hogy odajusson a starthelyre, Monniert csempészte föl egy teherszállító gépre Párizsban.

A Pécsi Kesztyűgyár által nyújtott bőr versenyruháról azonban csakhamar kiderült, hogy szakadós, ennek megfelelően a francia kollégák a szavannán nevetve el is nevezték Fantomasnak. „Fejlámpáját” pedig – egy lengyel bányászlámpát –, amelynek csak az akkumulátora öt kilót nyomott, szégyenében már a szenegáli óceánparton elásta.

– Úgy néztek rám a többiek, mint tyúk a piros kukoricára. „Egy magyar? Egy kommunista? Mi ez itt?” Ez erőt adott nekem, hogy márpedig biztosan nem fogom feladni.

A kalandos szólóversenyen voltak kötelező elemek: a napi orvosi vizit és a hét óra pihenés, a legördögibb szabály azonban az volt, hogy tilos volt egymást segítenie a 150 vetélytársnak.

A legnagyobb nehézséget Juhász számára a szintidők tartásán kívül a motoros esések, a napi tájékoztatókon a francia nyelv, az úszásnál a hideg víz, a katamaránozásnál egy elkerülhető borulás – egy teknőst akart felvenni a vitorlásra, és megbillent –, a maratonfutásnál pedig a távérzékelési gondok okozták. A 10 kilométeres kapun diadalittasan futott át, azt hitte, vége van az egész versenynek, mire a körülötte állók sürgették, hogy menjen tovább.

A 21 napos versenyt tizenhatan fejezték be, négyen belehaltak, ketten pedig később a sérüléseikbe, nem is rendezték meg többet. A megméretés és főként, hogy Juhász bekerült a legjobb tíz közé, gazdaggá tette a sportembert.

Négy évvel később újabb eszement versenybe rángatták bele, 90 motoros közül másodikként szelte át a dzsungelt.

Ezek után jött a nagy ötlet, hogy meg kellene dönteni a magassági szólómotorozás fennálló csúcsát (5864 méter).

– A nepáli–kínai határon van a „halál ösvénye”, egy csempészútvonal, ahol jakkal rendszeresen közlekednek a tibetiek, de még a dalai láma is átkelt rajta. Arra gondoltam, hogy akkor ez nekem is menni fog motorral.

Vette is a tökéletes, hatalmas hátizsákját tele szuper felszerelésekkel. Csakhogy más a gyalogos és más a motoros hegymászás. Cucc nélkül egy 40-50 centis szikla nem gond, nehezékkel megoldhatatlan feladat. A kapaszkodás közben volt olyan délelőtt, amikor ötvenszer tette le a felszerelést, hogy egy ponton átjusson, majd felvigye kézben a csomagot. Amikor azonban egy rönkhídról a folyóba esett, már életmentő céllal kellett megválnia a zsáktól. Szerencséjére felbukkantak a hegyekben „a jóisten által küldött” nomádok, akik segítettek rajta. 6183 méter magasan járt, ez lett tehát a magassági motorozás új világrekordja.

Ha a boksz után nagy változás állt be a gondolkodásában, a himalájai magányban újabb felismerések érték utol.

– Korábban nagyon fontos volt, hogy bekerüljek a Guinness-klubba. Ezért volt hasznos a hegy tetejére tett utazás – egyben a lelkem mélyére is ellátogattam. Találkoztam rongyokban élő emberekkel, akik koszosak és büdösek, nem mosakszanak, mégis boldogok – vázolta az élet átértékelését Juhász, aki megismerkedett a tibeti sörrel is, de azt csak utólag tudta meg, hogy asszonyok rágják meg hozzá a komlómagvacskákat. Maradandó negatívum is keletkezett benne: a felszerelés nélküli motorozás állandósította nála a hidegsokkot, ami miatt ha csak a legcsekélyebb mértékben is fázik, be kell magát bugyolálnia akár nyáron is.

A Himalájából hazatérve lett egy tanyája, ahol sérült gyerekekkel kezdett foglalkozni lovas terápia formájában. Már nem az érdekelte, hogy „különböző vackokat tegyen a polcra”. Így azt sem tudja megmondani, mire a legbüszkébb.

Később megalapította két barátjával a Tatai Patarát, amely ma a legnagyobb török kori történelmi fesztivál. Az esemény Pálffy Miklós törökverő keresztény hadvezér tetteinek állít látványos emléket.

Ma elsősorban borral és vendéglátással foglalkozik a Gerecse túloldalán, a Neszmélyi borvidéken Kamocsay Ákos szakmai segítségével. Erre szintén a tudatlanság piszkálta fel. Azt vallja: a rendszertelen borivás káros. A ma 61 éves Juhász István fel-feltűnik a Nemzeti Vágtán is lovasként – legutóbb ráesett a kezére a ló.