A repülő vécécsészétől a Girnyóig – búcsúzik a DVTK-stadion

Vidéki fellegvár állott itt, amely nemsokára kőhalom. Rozsdamarta múltidézés Miskolcon.

Van egy kis ékszerdoboz Magyarország északkeleti részén, amelyet 1939-ben építettek, 1968-ban bővítettek, majd a következő évtizedekben csak toldozták-foldozták. Miskolc volt nehézipari központjának panelházakkal, romos épületekkel és a Bükk hullámzó dombjaival körülölelt létesítménye 2016. október 29-én mély álomba merül, hogy aztán másfél évvel később a XXI. századi igényekkel felvértezve adja át magát a futballnak. A diósgyőri stadiont sosem építészeti szépsége, inkább a labdarúgásban betöltött történelmi szerepe és a helyi szurkolók fanatizmusa emelte többi „társa” fölé.

Varga Lajos, a város önjelölt sporttörténésze 1955. június 15-én kóstolt bele a helyi foci hangulatába, és annyira megszerette a közeget, hogy negyvenöt éven keresztül részese is volt. Amikor először ment meccsre, a belépő még 5–10 forint között mozgott, amikor legutoljára fizetett, már ötvenszer annyiért, 500 forintért jutott be a stadionba.

A hatvanegy évvel ezelőtti találkozót épp a DVTK-aréna azon székénél elevenítjük fel, ahol először látta a piros-fehéreket játszani a Puskás Öcsivel felálló Honvéd ellen. A helyiek által csak napos oldalnak nevezett lelátórészről a távolba tekintve meséli, hogy a korabeli földlelátókon generációk szerettek bele a csapatba. – Sok fiatal olvadt bele az itteni közegbe suhancként, felnőve pedig saját gyereküket is kihozták a meccsekre – mondja Varga, aki szerint a labdarúgás Diósgyőrben összetartó erő. Így volt ez a 70-es évek végén, a 80-as évek elején, amikor a klub aranykorát élte a kupagyőzelmek és a nemzetközi szereplés miatt, s így volt ez akkor is, amikor 1984 és 2004 között mindössze ötször volt tagja az első osztálynak.

– A diósgyőri gépgyárban és a más termelői üzemben dolgozók számára a mérkőzésre járás nemcsak italozást, hanem kikapcsolódást is jelentett – meséli az 1969 óta a Nemzeti Sportot folyamatosan gyűjtő Varga. Úgy véli, régen sokkal emberibb volt a kapcsolat szurkolók és játékosok között, ráadásul az a több tízezer ember sem bomlott külön csoportokra. – Annak a 20-25 ezer nézőnek a játék élvezete és a szurkolás volt a legfontosabb – teszi hozzá. Persze a futballkultúrának vannak állandó elemei, így akkoriban is voltak vezéregyéniségek. Varga kezével a lelátó bal oldali része felé mutat, hiszen sokáig ott állt a Csáki Józsefről, a pálya közelében lakó szurkolóról elnevezett szektor. – Példakép volt, minden meccsre eljött és végigszurkolta.

Az üldögélés miatt fagyott végtagjainkat megmozgatva a stadion gyepére merészkedünk, amelynek minőségéről elég csak annyit írni: jól áll neki a távolság. Ezen az egykoron jobb állapotban is lévő talajon olyan közönségkedvencek futballoztak, mint Sikora Ferenc, Oláh Ferenc vagy éppen Salamon József. A vékony testalkata miatt sokak által csak Girnyónak becézett Sikoráról vagy Oláhról széles mosollyal az arcán mesél Varga. „Ezek itt tanulták meg a futballt, együtt nőttek fel a városi gyerekekkel és a drukkerekkel.” A legnagyobb legendának mégiscsak a 800 meccsével a lábában visszavonuló Veréb Györgyöt tartja, akiről megjegyzi, „legutóbb, amikor találkoztam a Gyurival, mondtam is neki, hogy kicsit összébb ment”. A múlt hagyománya, amikor a kezdő tizenegyből kilenc játékos a városban vagy a környéken született, mára eltűnt. Felváltották a külföldi „nevesincs játékosok” egynyári kalandjai. Varga nagy sóhajjal jelzi, hiányolja a csapatból a diósgyőri kötődésűeket.

Ki nyer ma?

A Diósgyőri Stadionrekonstrukciós Kft.-től, vagyis a stadion építtetőjétől megtudtuk, tíz munkanapon belül hirdetik ki, hogy melyik céggel írták alá a szerződést a kivitelezésről. November elején indul a bontás, a stadiont 15 hónap múlva, 2018 tavaszán tervezik átadni.

A nagy visszaemlékezés során, amelynek színhelyét időközben a napos oldali lelátó mögé tesszük, persze akadnak kevésbé szívderítő emlékek is. A 2000. május 27-i, Dunaferr elleni meccsen történtek Vargánál a legszomorúbb pillanatként elevenednek meg. A kora nyári találkozó ugyanis a 23. percben félbeszakadt, mert a hazaiak áttörték a kerítést, és vécékagylót hajítottak a rekortánra. A negatív hangulatot csak tovább fokozza, amikor a több sporttörténeti könyvet író szurkoló tekintete a rácson túlra, a számozott utcák felé téved. Csak csöndben böki felém, „ezzel a területtel itt egyáltalán nem törődtek, a házak állva haltak meg”.

A diósgyőri stadion közeli jövője is olyan lesz, mint az előttünk mutatkozó látvány: üres, romokban heverő és magányos. Mindez persze ideiglenes állapot. Ismerve azonban a magyarországi viszonyokat, kérdéses, hogy a kivitelező cég tudja-e tartani az ígért határidőt. Ráadásul a munkálatok során meg kell hogy őrizzék a fontos elemeket, mint a klubépület mellett éldegélő, vörös bundájú kiscicákat. Az értékekre ugyanis vigyázni kell, hiszen ez több mint egy futballcsapat stadionja, ez egy átalakuló vidéki fellegvár.