Imre Géza: Saját értékrendem van, annak kell megfelelnem

A zsinagógabeli edzésekről, a fejben elköltött olimpiai jutalomról és arról, miért nem a paralimpián indult.

– Hogy van a dereka?
– A probléma fennáll.

– A játékok előtt a felesége tréfákozva még azt kérdezte, az olimpiára vagy a paralimpiára megy Rióba... Volt már azóta orvosnál?
– Az MRI-re várok időpontra.

– Tehát nem halogatta a látogatást doktornál?
– De, egy ideig az volt, csak most már olyan szinten van a fájdalom néha... Van olyan, hogy éjszaka felébredek.

– Rosszat sejt?
– Nem tudom. Hónapok óta tart. Most már szeretném tisztázni, hogy mi van, mit lehet utána csinálnom.

– Valamikor azért csak kiderül...
– Nincs határidő, magamnak sem. Lehet, hogy most egy évet ki fogok hagyni. Azt beszéltem meg az edzőmmel, hogy nézzük meg azt is, a fiatalok hogy produkálnak, kellek-e még egyáltalán egy új összetételű csapatban. És ez nem egy-két hónap alatt derül ki. Ha megnyerik a világkupát, vagy mondjuk az Eb-n vagy a jövő nyári vb-n jól szerepelnek, akkor nem biztos, hogy szükség lesz rám.

– A vívásba beleférnek ekkora szünetek?
– Korábban már kiszálltam volna egy évre, akkor fél lett belőle, mert Boczkó Gábor megsérült, és kellettem. Nem egyszerű visszarázódni, de most kell a pihenő, mert kicsit sok volt a verseny.

– Most meg a megkeresés sok, miközben mást sem mond a nyaralást firtató kérdésekre, hogy tervben van, meg majd egyszer olyan is lesz. Lesz ilyenre ideje mondjuk a családdal?
– Nemsoká hosszú hétvége jön, akkor elmegyünk a feleségemmel meg a gyerekekkel itthon, és lesz egy párizsi kiruccanásunk, félig-meddig szponzori felajánlásból. Látjuk a fényt az alagút végén, ilyen szempontból.

– Hogyan edz egy hosszú időt kihagyó élsportoló? Végez valamilyen szinten tartást közben?
– Kellene. Jelenleg annyit rohangálok, hogy nincsen időm rá. Egyrészt futnom kell, másrészt fizikai edzést végeznem, ami egyébként hiúsági kérdés is. Az izom elég hamar leugrik az emberről. Azért nehogy azt higgye bárki, hogy lustálkodom, mert edzőként dolgozom, kezemben van a penge, és együtt mozgok a többiekkel.

– Ön 41 éves. A reflexek nem romlanak ilyenkor már gyorsabban?
– Az évek múlásával nyilvánvalóan, a rutin viszont kompenzál. Kíváncsi vagyok, mikor fogok annyira lelassulni, hogy már nem tudom felvenni a versenyt.

– Lépten-nyomon megkérdezik öntől, hogy mi volt azzal a bizonyos 14-9-cel az olimpiai döntőben, ahonnan történt, ami történt. Ezt a kört kihagynám...
– ...köszönöm!

– ...inkább az érdekelne, hogyan kezeli az ezzel kapcsolatos, szűnni nem akaró érdeklődést?
– A közönségtalálkozón megértem, mert az emberek érzelmeit ez mozgatja meg leginkább. Azzal sincs baj, ha mondjuk az újságíró kicsit megcsavarja a kérdést, mögé akar látni a dolognak.

1974 karácsonyán született. Világ- és Európa-bajnok, kétszeres olimpiai ezüst-, kétszeres olimpiai bronzérmes párbajtőrvívó. A Budapest Honvéd versenyzője. 18-szoros magyar bajnok. Nős, felesége Kökény Beatrix Európa-bajnok, vb- és olimpiai ezüstérmes kézilabdázó.

– Akkor próbálkoznék. Egy atlantai Imre Géza, aki 1996-ban az olimpián egyéni párbajtőrbronzot szerzett, könnyebben feldolgozta volna ezt a helyzetet, mint a mostani?

– Biztos, hogy nem. Azt a harmadik helyet is rosszul dolgoztam fel. Beletelt egy-két évembe, míg „visszatértem”, kicsit elszálltam. Azt gondoltam, nekem akkor a siker jár, később kellett megtapasztalnom, hogy nem jön olyan könnyen, az ellenfelek ugyanúgy akarnak, mint én, vagy még jobban.

– Hová helyeződik a két érmet hozó riói szereplés az igen gazdag pályafutásában?
– Az előző két olimpiám után komoly hiányérzetem maradt, úgyhogy jólesett a lelkemnek. Az elsők között szerepel, azért is, mert friss élmény, azért is, mert olimpia.

– Apropó, a jutalmat megkapta már?
– Nem, még senki.

Az olimpiai aranyéremért 35, az ezüstért 25, a bronzéremért pedig 20 millió forint jár. A párosok tagjai a 90, a négyesek 80 százalékot kapnak. Imre Géza ez alapján 25+16, vagyis 41 millió forintra számíthat.

Hogy mikor, ez ügyben a MOB-hoz fordultunk. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy 90 napos határidejük van a sportági szövetségek ajánlásai után, ám ezt még meg sem kapták minden szövetségtől. Ennek ellenére a MOB jövő heti elnökségi ülésén foglalkoznak a kérdéssel, és hamarosan mindenki, tehát a paralimpikonok és az edzők is megkapják jogos jussukat, határidőn belül.

– Mikor esedékes?
– Nem tudjuk.

– Fejben már megtalálta a pénz helyét?
– Van két gyerekünk. Egy viszonylag komolyabb összeget fogok kapni, amiből lakást tudunk venni legalább az egyiküknek. Aztán el is utaznánk valahová. Ja, bocsánat! Van kölcsönünk is, lehet, hogy azt kéne előbb kifizetni.

– Az alapján, hogy egy teljesen hétköznapi autóval jár, nem tűnik egy nagyon anyagias embernek. Jól látszik ez?
– Azért szívesen beülnék egy drága, kényelmes szponzori autóba. Való igaz, hogy magamtól nem vásárolnék egy „olyan” autót, másra fordítanám a pénzemet. Nem célom a magamutogatás. Volt olyan autónk, ami kicsit talán hivalkodóbb volt a mostaninál, de zavarban éreztem magam benne. Nem kell egy nagy autó ahhoz, hogy megmutassam, ki vagyok. Van egy saját értékrendem, aminek meg kell felelni.

– Hogyan él Imre Géza?
– Kiköltöztünk a VIII. kerületből, de nem mentünk messzire. A Fradi-pálya mellett élünk, lakóparkban. A feleségemnek, aki a Ferencvárosban dolgozik, illetve a gyerekeknek, akik ott edzenek a kézilabdacsapatban, nagyon kényelmes. Négyünk közül csak én vezetek.

– Mielőtt még túlzottan elmerülnénk a magánéletében, térjünk át a Tüzér utcai zsinagógára, ahol dolgozik! Különleges módon itt alakították ki a Honvéd vívótermét. Hány tanítvány vív itt Imre Géza „aurájában”?
– Itt meg kell állnom, mert együtt vezetünk csoportokat Somfai Péterrel, aki szintén ott volt a riói bronzérmes párbajtőrcsapatban. Már negyven fölött jár azoknak a száma, akik velünk tanulnak vívni, 10-től 20 éves korig, de többségben van az alsó korosztály.

– Amikor hoz valamilyen tekintélyes eredményt világversenyről, utána nagyobb tisztelet övezi a teremben?
– Jó érzés, amikor az embernek a tanítványai gratulálnak, és való igaz, jobban elfogadják az útmutatásainkat, ajánlásainkat. Hiteleseknek tartanak minket. 2013-ban, amikor itthon volt a világbajnokság, a tanítványaink egész nap ott voltak a versenyen, és testközelből láthatták, mi történik.

– Növekszik az újak érdeklődése is?
– Lassan kitehetjük a megtelt táblát, persze jöhet még egy-két gyerek. A többi egyesületből is hasonlókat hallunk. Minden sportágnak a legnagyobb reklám, ha sikeres. Aztán egy dolog, hogy lejön a gyerek a terembe, de aztán ott is kell őt tartani, itt jön az edzők felelőssége, hogy tanuljanak meg vívni, és maradjanak is vívók. Volt nemrég egy 6 éves kisfiú, akit lehoztak, mert a Csillagok háborújában látta a fénykardozást. Csalódottan kellett hazamennie, hogy itt senki sem fénykardozik. Megemlíteném még, hogy van felnőtt csoportunk is, akik csak úgy szeretnének megtanulni, tisztán hobbiból csinálják. A kezdők, akik most szeptemberben jöttek a Honvédba, ötvenen vannak. Még nem beszéltem az Iskolai Vívás Programról, ami viszont országosan több ezer gyereket érint.

– Mennyire kezelik sztárként a vívóteremben?
– A kezdők nagyon aranyosak, ők még „az Imre Gézának” látnak, a rutinosabbak viszont már úgymond nem élnek vissza a helyzettel, csak szakmai tanácsot kérnek.

– Hihetetlen eredményeket szállít a magyar vívósport, szakmányban érkeznek az olimpiai és világbajnoki dobogós helyezések. Hogy érzi, lehet még innen följebb?
– Most hazabeszélek mint elnökségi tag a vívószövetségben, de annak hatására, hogy az alsóbb szintekre is jut pénz, a kisgyerekek felszereléstámogatása, versenyeztetése is könnyebben megoldható. A Honvéd idén kinövi ezt a termet, egy év múlva pedig újat fogunk nyitni a szomszédos atlétikai centrumban.

– Milyen ráfordítás szükséges egy család részéről, ha egy gyerek eltökélt szándéka, hogy vívni akar?
– Amikor egy gyerek elkezdi a vívást, még nem úgy kezdődik a dolog, hogy felöltözik és „beköt”. Az alapok megtanulásához elég a tornaruha teremcipővel, semmi extra. Ha a gyerek elér oda, hogy vívhat, a szülő eldönti, hogy megveszi a vívóruhát, de van lehetőség arra, hogy ezt a klub kedvezményesen biztosítja. Ahogy haladunk az időben előre, egyre inkább lesz a versenyzőknek saját ruhájuk. A markolat is jobb, ha saját, a sisak pedig higiéniás szempontokat is felvet.

– Ahogy figyeli a gyerekeket, ki tudja szúrni, hogy kiből lehet világklasszis?
– Nem. Természetesen az látszódik, ha valaki ügyesebb, vagy jó a mozgáskoordinációja, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó vívó is lesz. De mondok egy példát! Az egyik srácunk mozgása nem volt túl jó, de mindig elsőként jött edzésre, szorgalmas volt, egyszer sem kötött ki, neki lett először mérhető eredménye is.

– Mintha saját magáról is így beszélt volna korábban.
– Annyira azért nem volt gyenge a mozgásom... De van egy másik név: Nagy Tímeáé. Kislányként a kiválasztáskor elküldték, nem volt szimpatikus. Ő elsírta magát, hogy „miért nem, hisz a barátnőjét kiválasztották”, és akkor mondták neki, hogy „jó, akkor gyere te is”. Eltelt jó pár év, mire olimpiai bajnok lett – a pályafutása második felében. Nem lehet tudni, hogy kiből mikor jön elő.

– Ha nem ön „a szem” a klubnál, akkor ki?
– Mindenkivel próbálunk foglalkozni, aki rendesen edz, ez a mi lelkesedésünket is fokozza, ha valaki akar. 18 éves korban azért már mindenkinél eldől, hogy komoly vívó lesz-e, nem is csak válogatott szinten.

– Akkor elvileg már tudhatja is rá a választ, hogy a fiatalok „kitúrják”-e a válogatottból!
– Jót tett, amikor Nagy Tímea 2000-ben először nyert, aztán 2004-ben másodszor. Aztán jött Szilágyi Áron négy éve és most is, az ő sikerei is begyűrűznek a párbajtőrbe. Az olimpia előtt tavaly is voltak edzőtáborok, ahol azért izzadnom kellett, hogy legyőzzek egy-két fiatalt, volt, hogy le is győzött egy válogatóversenyen egy 19 éves fiú. De ezt is várjuk!

– Maga a vívás – csúnya szóval élve – „innoválódik”?
– Igen.

– Hogy létezik akkor mégis, hogy az idősebbeknek is simán van esélyük átgázolni a mezőnyön?
– Amikor azt mondom, hogy a vívás fejlődött, azt értem alatta, hogy maga a technika egyszerűsödött, letisztult. Nincsen ma már idő a bonyolult akciókra. Fizikálisan fejlődik mindenki, gyorsul ez a sportág is, mint mindegyik. Taktikai harcok vannak nagyon komolyan, ehhez kell alkalmazkodni.

A Honvéd vívótermeként szolgáló zsinagógát 109 éve kezdték építeni, alig néhány évtizeddel azután, hogy a Margit hidat átadták és a pesti hídfőtől északra rengeteg kereskedelmi egység és gyár nyílt. Az ezeket tulajdonló, javarészt zsidó vállalkozók összeadták a pénzt a telek megvásárlására a Pénzügyminisztériumtól, Baumhorn Lipót tervei alapján pedig másfél év alatt megépült az imaház. A zsidóság 1944–'45-ös elhurcolásáig nem nyúltak az épülethez, ám a tragikus események előtt itt gyűjtötték egybe azokat, akiket aztán vonatokon szállítottak a haláltáborokba. A zsinagóga kiürült, állami vállalatok lakták be később raktárként. '77-re emiatt életveszélyes állapotba került, '84-ben vásárolta meg a Honvéd sportegyesület, majd átalakították boksz- és vívóedzőteremmé, de úgy, hogy az eredeti épületszerkezet megrongálása nélkül helyreállítható legyen a zsinagóga. A szomszédságban működő kultúrteremben, ahová '45 után a zsidóság visszaszorult, ma is hitéleti tevékenység zajlik.

– A félig versenyző, félig edző Imre Géza rálátása van-e már akkora, hogy megfogalmazza, mit tehetne még jobban a vívósport vezetése? Miben szenvednek hiányt?
– Nézze, mindig lehet mondani, hogy „több pénzt, több pénzt”. Ez egy nagyon veszélyes terület, mert nem biztos, hogy ha valakire hirtelen ráöntenek sok pénzt, akkor azt tudja kezelni. Úgy látom, a vívásban minden forintnak megvan, meglenne a maga helye. Bízom abban, hogy a támogatás nem fellángolás csak, hanem hosszú évekig eltart. Lehet, hogy a pénzek nem a legjobban vannak címkézve néha. A műhelytámogatásnál hál' isten most már számít az is, egy klubnál hány gyerek van, és azok milyen eredményeket érnek el, illetve néhány helyen, ahol a vívóterem kritikus állapotban volt, oda több jutott. A zsinagóga fala sincs éppen a legjobb állapotban. Volt olyan hely, ahová edzésre jártunk, és a fürdőben kinőtt a fa.

– Tegyük fel, a NOB nem pusztítja le a vívást, nem vesz el további számokat, nem ritkítja a mezőnyt. Milyen eredményességre számíthatunk?
– Én nagyon bizakodó vagyok. Most az a helyzet, hogy váltásban nem szerepel két csapatverseny az olimpián, de még az is lehet, hogy visszakerül a programba. Amit produkál nézettségben, az nagyon jó, és Magyarország is fejlődik. Ami hiba van, azt látjuk, és fel is tárjuk. Ahol lemaradó szakág van, ott fejlesztünk, ahol edző képzésére van szükség, ott a megoldáson dolgozunk.

A Budapest 2024 Kft., vagyis az olimpiai pályázatot végigvivő cég leendő vezérigazgatója, Mihók Attila és Pogátsa Zoltán közgazdász feszült egymásnak szerda este a Mathias Corvinus Collegiumban. Parázs vita alakult ki, a hallgatóság pedig döntött. Azért a kandidálásunkról kiderült néhány fontos részlet: például ha a vidék nem szállhatott volna be, nem is pályáztunk volna.

– Nem olyan rég a Közgázon egy közönségtalálkozón arról beszélt, hogy olyan olimpiát, mint Rio, Budapest is tud szervezni. Ezt komolyan gondolja?
– Kifejezetten a rendezés színvonalára gondoltam. Nem azt mondom, hogy rossz volt! De nem volt olyan különleges vagy „high-tech”, amitől nagyon hasra kellett volna esni. Kicsiben a különböző világversenyeken, amiket rendezett már Magyarország, ezeket láttam is már itthon korábban. Össze kell rakni egybe az egészet, és akkor tényleg úgy gondolom, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Nem volt olyan borzasztó nagy fejlesztés Rióban, mint Pekingben volt. Emlékezhetünk, se pénzt, se embert nem kíméltek, rakétával lőtték az eget, hogy ne essen az eső. A brazilok az olimpia alatt is élték tovább a maguk kis életét, persze egy-két utat építettek, de nem látott az ember olyan dolgokat, hogy „az olimpia miatt most minden felfordul”. Úgy gondolom, és ezt továbbra is tartom, hogy ha most ebbe az irányba megyünk el...

– ...amit a takarékos olimpiákról szóló Agenda 2020 is képvisel...
– ...akkor tényleg van esélyünk olimpiát rendezni.

– Mi a titka Imre Gézának? Nehezen lehet elképzelni, hogy él ember az országban, aki egy rossz szót is merészelne szólni önről. Kivel veszekedett utoljára?
– Mindenkiből ösztönösen adódik, hogy milyen habitus. Nem vagyok egy hangoskodó alkat. Ha veszekszem, akkor is csendesen teszem, ritka, hogy valakivel kiabálnom kell. Ha kicsit fel kell emelnem a hangomat, azt szegény gyerekeim szokták kiharcolni maguknak. Ha rossz jegyet kapnak, akkor persze van leszúrás, de már akkor sem kiabálva, mert arra nem figyelnek oda. Edzőként sem kiabálok, hanem elmondom, hogy mi volt a probléma, amit meg kell oldani. Aztán vagy sikerül közös nevezőre jutni, vagy nem. A volánnál ülve azért tudom mondani a magamét. Versenyeken sem kiabálok. Nincs nekem arra energiám.