A vébé magyar felfedezettje, aki valamiért nem kallódott el

16 évesen már az NB I-ben játszott az irányító, akinek a kedvéért a család is költözött Debrecenből.

– Tatabányán is a szélen védekezem, ez a része nem idegen – folytatta. – A lerohanásoknál futni is kell itt, gondoltam, hogy ezt is megoldom, az alkatomnál fogva gyors vagyok. Amivel probléma lehetett, az a szélső ziccer, bár Tatabányán egy szélsőnk van, ő viszont végigjátssza a meccseket, akkor kerülök csak a helyére, ha két percre ki kell állnia.

Ezek után még inkább értékelendő, hogy minden gátlás nélkül nehezebb szögből is bevitte a labdát gólhelyzetben, akkor is, ha mondjuk Niklas Landin, a dánok világklasszisa előtte kivédte a hétméteresét.

– A szélsők kiegészítik a többiek játékát,

középen négy ember azért dolgozik keményen, megy bele durva ütközésekbe, hogy valakinek valahol helyzete legyen.

Ezek után muszáj elvállalni a szélső helyzeteket, nem is néztem, ki áll a kapuban – hallottuk Juhász Ádámtól, aki megerősítette, hogy a csapatnak a csoportmeccsek végén esze ágában sem volt szándékosan arra játszani, hogy a dán–norvég ágra kerüljön a svéd–francia ág helyett.

– Az idősebb játékosok is csalódottak voltak a fehéroroszok elleni vereséggel, de tudtuk, hogy nem jártunk sokkal rosszabbul a dánokkal, mintha a svédekkel kellett volna játszanunk a nyolcaddöntőben – mesélte. – Dániában január elején felkészülési tornán megszorongattuk őket, sokáig vezettünk, csak a végén tudtak fordítani, egy kiállításnak is köszönhetően. Van egy rendszerük, érett játékuk, de ezt kielemeztük, nem volt olyan szokatlan, mint a csoportmeccseken a chileiek stílusa. Nagy Laci visszatérését is mindenki pozitívan élte meg, ha a támadásokba nem tudott is beszállni, segített, sokat számított, ahogy a védekezést irányította. A dánok ellen egyénileg mindenki sokat kihozott magából.

A másik skandináv csapat, Norvégia sebességére nem volt válaszuk a negyeddöntőben a mieinknek. De hogyan élte meg ezt a pályán Juhász Ádám, aki maga is gyors és fiatal?

– Tény, hogy gyorsak a norvégok, de mi adtuk a labdát a kezükbe – mondta. – Ha támadásnál a sarokban voltam, hat méter hátrányból futottam utánuk, így bármelyik csapat legyőzött volna minket. Nagy erényük, hogy nem nagyon cserélnek támadás és védekezés között. Nekünk nem lehet kifogás, hogy egy nappal többet tudtak pihenni, mint mi.

Ifjú hősünk történetét azért is érdemes közelebbről megismerni, mert – mint korábbi írásunkból is kiderült – Magyarország igencsak rosszul bánik a tehetségeivel, beleértve a kézilabdaközeget és a szülőket is. Neki a jelek szerint mégis sikerült a nagyok között helyet követelnie magának.

– Debrecenben születtem, kilenc évig ott játszottam, a korosztályomba járt az egyik tatabányai utánpótlásedző fia. Hívtak Tatabányára, a Plerbe és Veszprémbe is, végül jól jártam, hogy tizenhat évesen Tatabányára kerültem. A bátyám akkor fejezte be a gimnáziumot, Pesten folytatta egyetemen, közel van Tatabányához, így az egész család ideköltözött. Édesanyám tanárnő, nem volt nehéz új munkahelyet találni, a szüleimnek a klub is segített ebben. Ide járok főiskolára gazdálkodásmenedzsment szakra, de inkább a papír érdekel, hogy biztonságot adjon a jövőre. A pályafutásom után is szeretnék kézilabdával foglalkozni. Jó korosztály a miénk Győri Matyival, Bánhidi Bence is csak egy évvel idősebb.

Sokat számít, hogy gyerekként, tizenhat éves korunk körül már az NB I-ben tudtunk játszani,

edzéseken, meccseken tudtunk fejlődni. Ez nekünk megadatott, másoknak nem, de remélem, a jövőben minél több fiatallal megtörténhet.