Hol tart most Kovács Ágnes?

Felsorolni is sok, mi mindent csinál a 200 m-es női mellúszás egykori királynője, de „egyvalami” prioritást élvez.

Ha csak úsznia kellett volna, visszagondolva úgy értékeli, nem ment volna neki, a tanulás viszont nagyon jól kiegészítette az úszás monotonitását. – Ha az ember csak egy dolgot csinál, akkor nehezebb megélni az egyes hullámvölgyeket, de ha van mellette más is, akkor elég nagy az esélye, hogy valamelyik területen siker éri. Már tréningeket is tartok ezekben a témákban, a sportkarrieremből és a civil életemből is tudok példákat mondani.

Kovács Ágnesnak a Testnevelési Egyetemen már osztálya is van, nagyon szeret tanítani, előadásokat tartani, élvezi a tréningeket is, amiket vezet, ehhez is kapcsolódnak a Berkeley-n folytatott levelező tanulmányai, márciusban végez. – Valójában minden mindennel összefügg, így nem annyira megterhelő – véli tevékenységei egészéről az egykori úszónő. – Tudom, hogy ez, amit most csinálok, egy hosszú távú befektetés, és ez motivál arra, hogy végigcsináljam.

Hogy 2000-ben olimpiai bajnok akart lenni, arra az 1996-os, 15 évesen szerzett bronz tüzelte fel. A visszavonulás vágya viszont fokozatosan tört rá.

– Igazából már a 2006-os budapesti Eb-n, amikor hazai közönség előtt nyertem három érmet, akkor éreztem, hogy most kerek minden, és ennél kerekebb már nem lehet. Aztán az olimpia előtti egy évben, amikor megkezdtük a felkészülést, egyszerűen nem láttam magam Pekingben. Azt éreztem, hogy ez nem megy nekem. Elfogyott a motiváció. Fájtak az edzések, fáradt voltam, kezdtek más dolgok is érdekelni, ami azt gondolom, egy 27 éves nő esetében normális. Nagyon örülök, hogy abbahagytam 27 évesen.

Magára a visszavonulás pillanatára így emlékszik vissza.

– Hosszú évek után egyik reggel egyszer csak felébredtem edző, utasítások, napirend és célok nélkül. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Nagyjából fél évig tartott mindez. De én – akkor már 25 év napi szintű úszás után – nagyon vágytam a szabadságra, arra, hogy valami mást csinálhassak.

Pekingben a 200 női mell döntőjén a lelátón ült, és semmiféle hiányérzete nem volt, tehát tudta, hogy jól döntött.

– Nagyon jó sokáig sportolni, ez tény, de utána nehéz az integráció a társadalomba. Én pedig szerettem volna már a másik életemet felépíteni. Eldöntöttem, hogy mit szeretnék a továbbiakban, megfogalmaztam a céljaimat magamnak a civil életben, és szépen lassan megtaláltam a helyemet. Az viszont érdekes, hogy az igazi tudatosság csak azután jött vissza az életembe, hogy anya lettem – kanyarodott vissza.

Noha a honi közönség szinte csak az olimpiai aranyat értékeli, tudja, mekkora teljesítmény és mennyi munka van például egy negyedik-ötödik helyben is, Athénban elégedett is volt vele.