Megvásárolhatók-e az olimpiai érmek?

Repkednek a milliárdok, de kevésbé jönnek az eredmények. Egy új modell segíthet a források jobb elosztásában.

A riói és a londoni nyolc olimpiai aranyérmet tekintve a magyar sport eredményessége első ránézésre remeknek mondható, pláne a hasonló méretű, gazdasági erejű országokkal összehasonlítva. Ám ha szélesebb körben vizsgálódunk, kijelenthető: a magyar sportba 2010 óta áramló pénzek – abban az évben a sport központi költségvetési támogatása bő 16 milliárd forint volt, 2014 óta viszont már minden évben 100 milliárd fölött jár ez a szám, ami a társasági adókedvezmény rendszeréből (tao) befolyó összeget nem is tartalmazza – sokat lendítettek a szövetségek, a klubok, és a versenyzők helyzetén, de ez javuló eredményességgel egyelőre nem párosul.

A nemzetközi mezőny iszonyatosan szélesedik, rengeteg nemzet kezdett el kiemelten foglalkozni az élsport fejlesztésével és stratégiai szinten, elvek mentén finanszírozza élsportolóit. A kilencvenes évek végétől nagyon sok fejlett ország is komoly állami pénzeket fektet be az elit sportágak finanszírozásába. (Ezek azok, amelyeknél a versenyrendszer nem teszi lehetővé, hogy piaci alapon megéljenek, hiszen míg például egy kézilabdázó hétről hétre eladható, egy kajakozó csak a számára kiírt néhány versenyen jelenik meg a nyilvánosság előtt.)

Az 1992-es olimpia óta érződik, hogy a volt szocialista országok – központosított felkészülésre és finanszírozásra épülő – előnye elapad, sokan őket kezdték el másolni. Például Dánia is ennek alapján kezdett el szépen lassan erősödni, míg a legjobb példa Nagy-Britannia: 1996-ban csupán egy ötkarikás aranyat és összességében tizenöt érmet szereztek, onnantól viszont teljesen új alapra helyezték a rendszert, s hogy a 2012-es 65 medáljuk nem csak a hazai pálya előnye volt, azt jelzi, hogy tavaly ezt is túlszárnyalták: 67 érmet vittek haza Rióból.

Mi viszont folyamatosan csökkenő pályán vagyunk. A tavalyi olimpiát az előzőekkel összehasonlítva látható, hogy bár az úszás és a kajak-kenu megugrott, összességében lefelé hajlik a görbe, hiszen 4., 5. és 6. helyezésekből egyre kevesebbet gyűjt hazánk (2004-ben 22, 2008-ban 18, 2012-ben 16, 2008-ban 10 sikerült).

A Testnevelési Egyetem Sportgazdasági és Döntéstudományi Kutatóközpontja, azaz a Brainsporting lapunknak bemutatott munkája jelzi: a sportba történő beruházások megtérülési mutatója csökkenő tendenciát mutat. Gulyás Erika egyetemi tanársegéd elmondta: – Egyre több pénzt kell csak azért befektetni az élsportba, hogy egyáltalán a korábbi szintet fenntarthassa egy ország. Ha pedig növelni is szeretné az eredményességét, akkor kulcstényezővé válik a hatékonyság. Mi azt néztük meg, hogy látszik-e már valamilyen összefüggés a megnövekedett források és az eredményesség kapcsolata között.

A válasz sajnos egyelőre nem egyértelmű, de az biztos, hogy csak attól nem leszünk máris eredményesebbek, ha a finanszírozás bővül. – Az érmek nem vásárolhatók meg, a hatékonyság a kulcs. Például Dél-Korea rengeteget fektetett az élsportjába, de messze nem olyan hatékonyan, hogy ez meglátsszon az eredményein. Az, hogy csupán pénzt invesztálunk az élsportba, nem jelenti, hogy ebből érem fog születni. Persze a forrásokra szükség van – magyarázta Gulyás Erika. És mindennek különös sajátossága, hogy míg a GDP-t tudjuk úgy növelni, hogy annak a versenytársak nem látják kárát, ha a sportban akarunk előrébb kerülni, akkor valakit meg kell előzni. Vagyis a konkurencia szerepe sokkal erősebb.

A jelenlegi magyar rendszeren lenne mit finomítani. – Nem mindegy, hogy a forrás magyarázza az eredményességet vagy az eredményesség a forrást. Az lett volna az ideális, ha azt látnánk, a forrás hatással van az eredményességre, tehát a 2010-es növekedés hatása érződött volna 2016-ban. Ezt a kapcsolatot nem kaptuk meg, azt viszont igen, hogy az eredményesség az azutáni éveket befolyásolja, tehát az érmek függvényében a jövőben több forráshoz juthat egy-egy sportág. Modellünk egyértelműen megmutatta, hogy ilyen a magyar finanszírozás logikája – mondta Gulyás Erika.

Ugyanakkor egyelőre korai megállapítani, hogy a több pénz nem hozta meg a gyümölcsét, hiszen még nem telt el annyi idő, hogy világosan látszódjon – például az utánpótlásnevelés hatásaként –, nem léptünk-e előbbre legalább valamilyen szinten.

Azt, hogy mely sportágak sikeresek, valamelyest a magyar sportfinanszírozási rendszer logikája eredményezte. Eddig az egyik elsődleges elv az eredményesség volt az egyéni sportágak területén, a forrásokért folytatott versenyben azok voltak előnyben, akik korábban is jó helyezéseket értek el. Azonban

az elosztási mechanizmusokban nem került súlyozásra, hogy ki hány érem megszerzésének a lehetőségét tudja felmutatni.

Nem mindegy, hogy egy sportoló egy dobogós helyet tud hozni (például egy birkózó, cselgáncsozó, dobóatléta) vagy több versenyszáma is van (úszó, kajakozó, vagy akár vívó). Meg az sem, hogy míg egy vízilabdás éremhez számos meccset meg kell nyerni, addig egy úszó akár rosszul is szerepelhet egy számában, s javíthat a következőben. Viszont Gulyás Erika figyelmeztet: – Azok az országok, amelyek kiemelnek mondjuk tíz sportágat, nem feltétlenül sikeresebbek, mert a véletlen hatásokat, vagyis a meglepetés érmek lehetőségét ezzel megszüntetik.

De akkor mi a megoldás? A Brainsporting csapata előállt eggyel: többváltozós statisztika, úgynevezett faktoranalízis segítségével kidolgoztak egy mutatót, amely próbálja érzékeltetni a sportágak közötti ilyen jellegű különbséget. – Arra próbáltuk felhívni a figyelmet, hogy azon túl, hogy egy sportágban hány érem szerezhető meg, számít a konkurencia mérete, a bizonytalansági tényező, és hogy mekkora sportolói létszámmal lehet kvalifikálni a versenyekre. Rájöttünk, hogy ha ezeket egymás mellé tesszük, az lehet egy mód arra, hogy a finanszírozás hatékonyságát növeljük – magyarázza Gulyás Erika.

A súlyozások után az jött ki, hogy az úszásba fektetni az egyik legracionálisabb döntés (sok érem szerezhető, közepesnek mondható konkurencia mellett),

de az atlétika bizonyos számai vagy például a sportlövészet is az elsők közé tartozik. Míg a sor másik végén a csapatsportágak és a konkurenciás mutatóban a legdrasztikusabb értéket hozó asztalitenisz áll. Utóbbit úgy vizsgálták, hogy megnézték, hány ország szerez legalább egy érmet a vb-ken és az olimpiákon, s ha ez egy kicsi szám, az azt jelenti, hogy ott nagyon nehéz belépni a versenybe. Márpedig a pingpong esetében a kínai, illetve más kelet-ázsiai országok mellé szinte lehetetlen betörni, így ha netalántán úgy akarnánk költekezni, hogy éremben mérhető eredményt érjünk el, akkor rettenetesen sokat kellene befektetni.

A világon is egyedülálló, a sportágak közötti egyenlőtlenségek kiszűrésére hivatott modell ugyan egyelőre tesztelési fázisban van, finomítják még, de az ebből generált egységes mérőszámok, vagyis a Brainsporting-indexek hamarosan megalapozhatják a stratégiai döntéseket is. Ahogyan Gulyás Erika mondta: – Ez lehet egy jó út arra, hogy még inkább megtaláljuk a magyar sportnak azokat a pontjait, amelyeket erősíteni kell, és azokat is, ahol talán kevésbé az élsport, hanem inkább a tömegbázis növelése lehet a cél.