Szegeden ugyanolyan lelkesedés fogadta a bajnoki döntő visszavágóját, mintha 0-0-ról kezdtek volna a csapatok. Pedig nagyon nem ez volt a helyzet, hiszen szombaton a Veszprém hazai pályán 23-17-re verte ellenfelét, szinte lehetetlen helyzetbe hozva az aranyszerzés szempontjából.
A Szeged legutóbb éppen tíz éve ünnepelt bajnoki címet
Vladan Matic vezetésével; a meccs előtt őt és csapatát ünnepelte 3000 ember. A veszprémi rigmus szerint sose lesz (többé) bajnok a Szeged, és hajlamosak is elkönyvelni örök másodiknak a Tisza-parti együttest, amely a kupában az idén is nagyon közel állt az első helyhez, de mintha nem lenne képes átlépni a saját árnyékát.
Olyan nem nagyon volt még nagy meccsen, hogy a Szeged első négy góljából hármat a brazil Thiagus Petrus lőjön, aki évek óta inkább csak védekezésben van a pályán a legfontosabb találkozókon. Persze még azzal is sokkal jobb sors jutott neki, mint a Veszprémnél Gulyás Péternek, Ancsin Gábornak vagy Chema Rodrígueznek, akik ezúttal is a lelátóról nézték szomorú szemmel a fejleményeket, érezve a bizalom állandó hiányát.
Thiagus Petrus dél-amerikaias lelkesedésének is köszönhetően többször is kettővel vezetett a Szeged,
amikor azonban három lehetett volna a különbség, rendre hiányzott a határozottság vagy éppen a bátorság: Sego kapusnak például el kellett volna vállalnia üres kapura a lövést.
Ő a törött ujjú Sierra helyett kapott lehetőséget Carlos Pastortól, de a túloldali kapuból is hiányzott (egy ideig) az első meccs egyik főhőse, Mikler Roland. Húsz perc után viszont beküldte Xavier Sabaté, Alilovic ugyanis ritkán találkozott a labdával.
A veszprémi falat Bodó Richárd és Buntic, a szegedit Lékai és Pálmarsson szedte szét általában, jóval több volt a gól, mint Veszprémben, ami megint csak rosszat jelentett a Szegednek, hiszen így nem is hat, hanem hét góllal kellett (volna) nyernie. Bodó játékára azért megint csak ki kell térnünk, minden esély szerint újra lehet magyar világklasszisunk a balátlövő posztján, ott, ahonnan kikerülnek a gólkirályok, nálunk azonban válogatott szinten két évtizede hiányposztot jelent (egy ideig Carlos Pérez honosítása hozta az átmeneti megoldást).
Úgy igazságos, ha Bunticot is kiemeljük, az első meccsen ugyanis hiányoztak a Szegednél a balkezes akciógólok, míg most beindult a horvát átlövő. Akárcsak a másik balkezes lövő, Balogh Zsolt, aki szintén jóval hatékonyabb volt, mint az első meccsen.
Skube játékát viszont időnként luxusnak éreztük a Szegedben. Az átlövésgólok reménye nélkül játszotta végig ezt a meccset is a csapat tengelyében, csak a játék szervezésében tudta kivenni a részét,
ezzel szemben a veszprémi irányítók, Lékai Máté és Pálmarsson állandó gólveszélyt jelentenek, ezúttal szinte akkor lőttek gólt, amikor akartak. Ezen a poszton jelentkezett igazán nagy különbség a két csapat között (mindkét meccs alapján), ami eldöntötte az arany sorsát.
A Szeged az utolsó percig becsülettel harcolt, végül 30-27-re győzni tudott, ám a bajnoki címet megint a Veszprém nyerte, ahogy 2008 óta mindig.
