„Egy kerekesszékes és egy színes bőrű ember mindig kell a közös fotókra”

Gara Róbert, az új francia sportminiszter nevelőedzője Guadeloupe olimpiai aranyairól is beszélt nekünk.

éppen úgy bal kézzel vívott, mint Nagy Tímea vagy éppen a riói győztes Szász Emese.

„2000-ben Sydney-ben ott voltam, amikor Laura kikapott az olimpiai elődöntőben – folytatta Gara Róbert. – Úgy sírt, hogy meg kellett vigasztalni. Nagyon sokszor megkérdezték tőlem, mi éreztem, amikor egy magyarral vívott. Szerettem volna ilyenkor elbújni. Azért akit az ember maga nevel, az közelebb áll hozzá.”

A kapcsolat az elmúlt másfél évtizedben már nem volt ilyen meghitt és bensőséges, sőt immár köszönőviszonyban sincs a vívó és a vívómester. Egy fotó miatt alakult ki jogvita az edző és a versenyző férje között, és az sem enyhített a viszonyon, hogy időközben Flesselről vívótermet is elneveztek Guadeloupe-on. A vívóparadicsom később is folyamatosan bővült.

„Az idén 2,3 millió euróból új vívótermet adunk át klímával, november elsején pedig nemzetközi versenyt tartunk. Januárban viszont nyolcvanéves leszek, leállok – mondta Gara Róbert. – Minden évben voltam eddig Budapesten, leszámítva tavalyt. Mivel az egyik lányom Sydney-ben él, tizenkét éven át jártam a világot, de 

már nem akarom egyedül hagyni a feleségemet, mert rengeteg a munka a ház körül. Itt van nyolcvan cserepes virág, orchideák, kutya, macska.”

Gara Róbert Márquez-regénybe illő életéről, forradalmár tevékenységéről, ’56-os disszidálásáról és karibi világáról itthon könyv is megjelent A megszállott magyar címen Ághassi Kovács Attila tollából.

A mindössze 400 ezer lakosú Guadelopue különleges sportvilágáról, amely világklasszisok sokaságát szülte, így beszélt lapunknak: „Itt a sport nagyon fontos. Ha tartanak egy nagyobb bicikliversenyt, két hétre leáll az élet. A francia futballválogatottnak időnként a felét a sziget adja, négy kosárlabdázónk játszik az NBA-ben, de kézilabdázni is viszik a fiatalokat, a francia válogatott szövetségi kapitánya, Didier Dinart is innen származik.

Tíz emberből csak egy fehér. A feleségem is keverék, indiai, kínai, fekete és fehér vér is van benne.

A helyiek minden sportágra alkalmasak, mert ruganyosak, és nagyon jó a ritmusérzékük. Nem véletlen, hogy a vívóink két asszó között mindig zenét hallgatnak. De pénzre is szükség van. A közelünkben a jamaicaiak ugyanolyan adottságokkal a világ legjobb sprintereit adják.”

Guadeloupe-on is született már ilyen szintű futó, a 200-as és 400-as Marie-José Pérec 1996-ban Atlantában Laura Flesselhez hasonlóan két olimpiai aranyat nyert. A mai modern vívás viszont a megjelenésében (állig gombolt fehér ruha, fejvédő, találatjelző gép) valahogy nem illik ebbe az egzotikus világba. Magát a mozgást nézve viszont nagyon is passzol a sziget lakóihoz, gyökereikhez.

„A botvívás nemzeti hagyomány – folytatta Gara Róbert. – Amikor 1969-ben megérkeztem, még csak segédedzői diplomám volt, senki nem voltam. A polgármester, aki vívott, azt mondta,

ha ingyen tanítom a faviskóban a gyereket, kapunk egy vívótermet.

Egy év múlva így is lett. Elkezdtünk utazni versenyekre Puerto Ricóba, Martinique-re, a két lányom pedig már tizennégy éves korában oktatott nyolc-tíz éveseket. Minden évben tartottunk edzőtábort, beindult az edzőképzés, tizenhat növendékemből diplomás tréner lett.”

Tavaly Rióban két aranyat és két ezüstöt nyertek a guadeloupe-i vívók, köztük Yannick Borel, aki jelenleg második a férfi párbajtőrözők világranglistáján. A magyar edző elmondása szerint viszont a sportág mégis hanyatlik a Kis-Antillákhoz tartozó szigeten: „Én 2005-ben otthagytam a helyi ligát. Akkor még 550 versenyzőnk volt, tizenkét klubunk. Most 300-an versenyeznek hét klubban. Én összeszedtem tizennyolc szponzort, most egyetlen szponzora sincs a vívásnak. Annak idején minden januárban végiglátogattam az összes szponzorunkat, egy hónap múlva pedig már nálunk volt a pénz. Ha van eredmény, van pénz is, de eredményt nem lehet pénz nélkül elérni. Az edzőink fele Párizsba költözött, ahol lakással, autóval várták őket.

Az összes tehetséget elviszik tőlünk, sokat már tizenhét évesen, érettségi előtt, ellenszolgáltatás nélkül.

Mi csak akkor tudunk versenyezni, ha utazunk. Minden hónapban tartanak Franciaországban egy nemzeti versenyt, minden út ezer euróba kerül az ittenieknek. Amíg én voltam az elnök, a szülőknek nem kellett fizetniük a franciaországi szállásért, ilyen már nincs. Már Guyana és Martinique is előttünk jár vívásban. Amíg én voltam az elnök, 100 ezer euró készpénz volt a kasszában, de amikor egyre több lett a pénz, mindenki elnök akart lenni, egy puccs történt ellenem. Ma 50 ezer euró az adósság. Most jó, ha egy hónapban egyszer írnak itt a vívásról, korábban minden héten jelent meg rólunk újságcikk, interjúkat adtam, egy újságírót pedig utaztattam, hogy egyoldalas cikkeket írjon, mert kellett a propaganda. Mindig beszéltek az emberek a vívásról. De itt mindenki féltékeny, a magyarok százszor jobban megbecsültek.”