Amikor Szilágyi Áron berobbant a sportágba, Dél-Korea még sehol sem volt. Pedig a kardforgatás magyar géniusza még most is nagyon fiatal, huszonhét éves, és éppen tíz éve, a 2007-es szentpétervári világbajnokságon csillogtatta meg először, még nagyon gyerekként a kardját, jól megverve Oroszország büszkeségét, Sztanyiszlav Pozdnyakovot, vb-aranyhoz segítve Magyarországot.
Ku Ponkilről és társairól akkoriban még nem is hallottunk, ám Dél-Koreában félelmetesen rövid idő alatt – külföldi edzők és angolnyelv-ismeret nélkül, videofelvételek alapján – világszínvonalú kardvívókat képeztek. 2011-ben már négyen voltak közülük a világranglista legjobb tíz helyezettje között, 2012-ben pedig megnyerték csapatban a londoni olimpiát. A következő években Szilágyi Áronnak is rengeteg gondot okoztak a páston, kétszeres olimpiai bajnokunk három éve a Facebook-oldalán tette fel a költői kérdést a sokadik elveszített asszó után: mondjátok meg, mit csináljunk velük? Az a fajta sebesség és erőnlét, amit a pástra vittek, teljesen újszerűen hatott a vívásban, Szilágyi és stábja a legjobbkor, a riói olimpia előtt kezdett igazán hatékonyan vívni ellenük, ez látszott a tavalyi olimpia egyéni elődöntőjében Kim Dzsunghvan ellen (15:12 ide).
Most, a lipcsei világbajnokságon Magyarország–Dél-Korea mérkőzést tartottak az aranyért: jobban belegondolva ez egy fantasztikus párosítás (lehetne). A sportág legnagyobb múltú nemzete a legújabb nagyhatalom ellen. És micsoda érzés kimondani, hogy az egyéni olimpiai címvédő mellett az egyéni vb-címvédő is a miénk már: Szatmári András pénteken az egyéni fináléban Ku Ponkil ellen 4:8-ról fordított!
Lipcsében hihetetlen út vezetett kardcsapatunk számára a fináléig. A 16 közé jutásért Guatemalát kellett felülmúlni, 45:13-ra sikerült, maga az eredmény nem olyan hihetetlen, az már inkább, hogy ilyen ellenfél is van már. Ez a rekordok világbajnoksága, ennyi nemzet, jóval több mint száz, még soha nem indult. A nyolcaddöntő már egész más tészta volt, Szilágyi Áronnak nem ment Fehéroroszország ellen, Szatmári Andrásnak is csak közepesen. De ott volt Gémesi Csanád! Ez a harmincéves úr csupán négy éve, nagy-nagy várakozás után tudott helyet kapni a kardcsapatban, és a hatalmas szívével meg is hálálta. A mostani nyolcaddöntőben a mieink közül egyedüliként zárt pozitívan, +6-tal, és ez nagyon kellett a 45:43-as sikerhez. A negyeddöntőben Irán, egy újabb feltörekvő vívóbirodalom ellen Szilágyi Áron már újra önmaga volt, ezúttal ő volt az egyetlen pozitív emberünk, annyira, hogy +9-cel zárt, ami egy újabb nagyon nehéz, 45:42-es csatanyerést ért. És hol voltak még az igazi izgalmak?
Az Olaszország elleni elődöntőben sokáig egyik versenyzőnk sem találta a nyerő fegyverét, Szilágyi Áron 34:40-nél ment fel a pástra az utolsó párbajhoz, Luca Curatoli ellen. Mindjárt kapott egy tust, reménytelennek látszott a helyzet. De nem neki...
Nem véletlenül beszéltünk korábban róla. Miután viszonylag korán kiesett az egyéni versenyben, feltétlenül érmet akart a csapattal (meg amúgy is), valahogy úgy, mint 2014-ben Kazanyban. Akkor szenzációs vívással fordította meg a házigazda oroszok elleni bronzmeccset – ahogy a mostani elődöntőt is. 40:43-nál is rosszul állt a szénája Curatoli ellen, mégis 45:44 lett ide! És jöhetett Dél-Korea!
Bár ne jött volna... Nem gondoltuk erről a magyar válogatottról, hogy egyszer csak elveszíti a hitét a páston, a fináléban mégis ez történt. 32:16-os hátrányban kezdtük magunkat nagyon rosszul érezni, bár a nap hozott korábban egy felfoghatatlan fordítást, a házigazdák volt világbajnok csapatát 40:23-ról győzték le a franciák a nyolcaddöntőben (egészen konkrétan Anstett az idei Európa-bajnok Hartungot verte meg innen). Haza is mentek bánatukban a német drukkerek, és megittak néhány korsó sört.
A döntő azonban számunkra hozott szomorú véget, nagyon súlyos, 45:22-es vereség lett belőle. Szép lett volna tíz évvel a 2007-es vb-győzelem után újabb aranyat ünnepelni, azóta két bronzig és egy ezüstig jutott a kardcsapatunk. Most megint ezüst lett belőle, amit másnap már biztosan szebbnek látunk. Csak dolgozzuk fel a döntőt
