Az autósok vigyáznak Nyíregyháza gyaloglójára, London hősére

A Sóstó környékén sokan már előre köszönnek Helebrandt Máténak, sőt meghajolnak, gratulálnak is.

Gyaloglás. Bár emberemlékezet óta szerves része az atlétikának, már az első újkori olimpián, Athénban is gyalogoltak, sokan eddig nem tudtunk mit kezdeni vele mint versenyszámmal. Akkor sem, ha odavagyunk a sportág egészéért. Tökéletesen fogalmazta meg érzésünket az Atlétika II. című kötet, amely alapműnek számít a klasszikus TF-es tankönyvek között:

„A járás a futáshoz hasonlóan természetes mozgás. A sportgyaloglás viszont a külső szemlélő számára is bizonyos természetellenes képet mutat, hiszen a hétköznapi járás, a menetelés közben nem törekszünk a hosszú lépésekre, lábunk térdben nem nyúlik ki, a karunkat nem hajlítjuk be és nem mozgatjuk annyira erőteljesen.”    

Korábban valami nagyon különös dolognak kellett történnie ahhoz, hogy egy atlétikai világbajnokság után a gyaloglásról beszéljünk. Ilyen volt, amikor 1991-ben Tokióban két szovjet-orosz gyalogló 50 kilométer megtétele után holtversenyben, egymást megölelve haladt át a célvonalon. Alekszandr Potaszjov azért egy kicsit jobban előre nyomta a mellkasát, mint Andrej Perlov, így végül csak neki adtak aranyérmet. Az azt megelőző vb-n,

Rómában sokkal rosszabbul bántak a versenyzőkkel: az olaszok elől minden gátlás nélkül kizártak néhányat, hogy előkelőbb helyhez segítsék a házigazdákat.    

El is érkeztünk a versenyszám másik gyenge pontjához, mert kizárni – akkor úgy tűnt – bárkit lehet. „A gyaloglás csak akkor szabályos, ha nincs repülési szakasz, ha minden lépésváltásnál van olyan mozzanat, amikor mindkét láb a talajon van” – írja a tankönyv.  

Paradox módon mindezt azért írtuk le, hogy megvilágítsunk egy olyan szakágat, amelyet alighanem nagyon meg fogunk szeretni. Ennek oka Helebrandt Máté, aki augusztus 13-án, a londoni világbajnokság utolsó napján – megannyi hírportál által megsüvegelve – hatodik lett 50 kilométeren, és 3.43,56-as idejével majdnem öt percet faragott a tizenhat éve fennálló magyar csúcson. 

A szenzációnak számító eredmény híre milliókhoz jutott el itthon, ellenben erről a 28 éves nyíregyházi fiatalemberről alig tudtunk meg valamit. Sajátos felkészülési körülményeibe is beavatta a Magyar Nemzetet. 

Edzéstársam nincs, de szerencsémre minden edzésen kerékpárral jön mellettem az edzőm, Pokrovenszki József. Hatalmas segítséget jelent, ő ad nekem frissítőket, izotóniás italokat, méri az időt, a távot. Különben heti százötven kilométer nagyon monoton lenne.

Szeretet és szenvedély nélkül ez nem menne, én pedig gyalogolni jobban szeretek, mint futni – mondta Helebrandt Máté, akit az intelligenciája alapján minimum PhD hallgatónak tippeltünk, pedig a magánélete mellett egyelőre csak a sportnak él. – Futóként kezdtem a gimnáziumban, közép- és hosszútávfutásban versenyeztem. Láttam, hogy a gyaloglók mást csinálnak, nekem pedig megtetszett az a mozgásforma. Nekem a gyaloglás lett izgalmas és a futás unalmas. Az állóképességemet magammal hoztam a futásból, rögtön dobogós lettem a magyar bajnokságon, innentől nem volt visszaút.    

Edzéseinek részleteit – és a hazai közlekedési kultúrát – ismerve adódott a kérdés, mennyire van biztonságban az autóutak mentén.   

– Heti százötven kilométert teszünk meg Sóstó környékén az országúton – mondta. – Lekopogom, még soha nem volt problémám. Az autósok nagyjából azért figyelnek, egy kis biciklisáv is van az út mellett, igaz, nyolcvannal-százzal mennek el mellettünk. A Sóstó környékén viszont sokan ismernek már minket, előre köszönnek, meghajolnak, gratulálnak, nagy érzés itt edzeni. A Sóstói úton már ismerjük a szakaszok hosszát, segítenek a felfestések, a méréseink. A résztávos edzéseket itt, egy három kilométeres útszakaszon végezzük, ha hosszabb távot, húsz-huszonöt kilométert megyünk, akkor elindulunk messzebb az országúton.   

A hatalmas távokra nyilvánvalóan időt is kell szánni, itt is léteznek azonban kiegészítő tevékenységek, hiszen (bármilyen óvatosan is mennek az autók) gyaloglás sem létezik sérülésveszély nélkül.   

– Reggel héttől két órán át, délután kettőtől egy-másfél órát gyalogolok. A kettő között gyógytornán vagy TRX-edzésen veszek részt, a törzsizmok, a mélyhátizom fejlesztéséhez – mutatja be egy napját Helebrandt Máté. – Azt mondják,

ha a törzs nem erős, mit várjunk a végtagoktól, a törzs az alapja mindennek.

Ezenkívül nekem a csípő körüli izomzatra is nagy szükségem van, és a combizmokra is, elöl-hátul, kívül-belül. Ha valahol gyengébb, abból van a baj, mert a térd máshol terhelődik. A combhajlító húzódása nálam elég gyakori, és a térdhajlatban is volt már cisztám. Mindkettő a túlterhelés miatt alakulhat ki. Idén volt egy különös esetem, amelyről azt hittem, hogy sérülés, de nem az volt. Fájt az Achillesem, öt hét után a fogamnál találtak egy gócot. Kihúzták a beteg fogat és megszűnt a fájdalom a lábamon. 

Az elhivatott versenyzőnek köszönhetően most bekerült itthon a köztudatba a gyaloglás mint versenyszám. Aligha közismert már (nekünk is őseink hívták most fel rá a figyelmet), hogy a 20. század derekán legjobbjaink olimpiai érmeket gyűjtöttek: Róka Antal, aki világcsúcsot is tartott, bronzot szerzett 1952-ben Helsinkiben, míg Kiss Antal ezüstöt hozott haza 1968-ban Mexikóból. Kiss Antal tanítványa, Urbanik Sándor, az 1992- barcelonai játékokon nyolcadik lett, idén augusztus 13-ig ő tartotta 50 kilométeren a magyar csúcsot.  

Mára a szakág nehéz helyzetbe került; Helebrandt Máté, az új rekorder az edzőjével sokat tett és tehet azért, hogy ez megváltozzon.    

Kevesen űzik Magyarországon a gyaloglást, Nyíregyházán már csak én maradtam

– mondta. – Nagyobb műhelyek még működnek Pesten a Honvédnál és Miskolcon. Az országos bajnokságon húsz kilométeren úgy tizenöten indulnak, ötvenen már kevesebben, nagyon fanatikusnak kell lennie, aki bevállalja. Londonban, a világbajnokságon ötvenketten álltak rajthoz, keményebb a verseny, mint egy olimpián. Ott az a törekvés, hogy minél több ország képviseltesse magát, ezért gyengébbek a nevezési szintek is, míg egy vb-n csak az elit vesz részt. 

Helebrandt Máté bravúrjának értékét növeli (és hatalmas fejlődési lehetőséget rejt), hogy minimális tapasztalattal állt oda a vb-n a hosszabbik távhoz. Életében másodszor.   

– Először tavaly márciusban indultam 50 kilométeren, az olimpián 20 kilométeren vettem részt, utána azt beszéltük meg az edzőmmel, idén megnézzük, mit tudok kihozni a hosszabbik távon – hallottuk a sportembertől. – A különbség az, hogy itt sok hosszú edzést kell tartani, huszonöt-harminc kilométereseket az állóképesség megszerzéséhez, ezért kevesebb a gyors, résztávos edzés. A rajtlista alapján a középmezőnyhöz tartoztam, engem is meglepett, amit elértem, helyezésben is és időeredményben is. Reális cél volt, hogy valamikor majd egyéni csúcsot és országos csúcsot javítsak, de az, hogy már a második versenyemen sikerült, még most is hihetetlen. Azóta sem tudok aludni, mindig ezen jár az eszem. Eddig az erős középmezőnybe tartoztam, de a vb-n több szinttel feljebb végeztem, a világ legjobbjai között. Az, hogy olimpiai bajnokokkal, világbajnoki érmesekkel tartani tudtam a lépést, nagyon motivációt jelentett a verseny közben, és a jövőre nézve is plusz erőt ad.  

 Amikor arról beszélgettünk, miből áll az élete a gyalogláson kívül, különös úton tértünk vissza a brit fővároshoz. 

Nekem ez a fő hivatásom, csak sportolok. Van egy csodálatos párom, jövő pénteken lesz az esküvőnk. Csapatmunka a siker, ő is tudja, milyen lemondással jár, hogy elértem idáig.

Londonban a szüleimmel együtt szurkolt nekem, amikor negyven kilométernél jött egy holtpont, nagyon sokat segítettek. A gyaloglóknak nem A-pontból kell B-be eljutniuk, mint a maratonifutóknak vagy a Tour de France kerékpárosainak. Londonban a Buckingham-palota előtti téren két kilométeres köröket tettünk. Lehet, hogy így egy kicsit unalmasabb a pálya a versenyzőknek, szurkolói szempontból viszont jobb, mert nem egyszer látnak minket, hanem huszonötször elmegyünk előttük. Nekik élvezetesebb és nekünk is könnyebb, mert így minden kör alatt tudnak segíteni, mi pedig ismerjük a köridőket. Sokszor nem tudtam, hogy előzök vagy lekörözök valakit, ahogyan azt sem, hogy pontosan hányadik helyen állok, a családtagjaim viszont nézték az élő közvetítést is, minden információt megadtak.      

Egy kiemelkedő magyar siker és egy beszélgetés a főszereplővel elég nekünk ahhoz, hogy a gyaloglás minden korábbinál jobban érdekeljen minket. És olyannak lássuk, ahogy azt az Atlétika II. a történeti áttekintés végén leírja: 

„A mai korszerű gyaloglótechnika harmonikus, az igazi világklasszis versenyzők mozgása élményszerűen szép, groteszk csípőriszálást nem látni.”