Gyaloglás. Bár emberemlékezet óta szerves része az atlétikának, már az első újkori olimpián, Athénban is gyalogoltak, sokan eddig nem tudtunk mit kezdeni vele mint versenyszámmal. Akkor sem, ha odavagyunk a sportág egészéért. Tökéletesen fogalmazta meg érzésünket az Atlétika II. című kötet, amely alapműnek számít a klasszikus TF-es tankönyvek között:
„A járás a futáshoz hasonlóan természetes mozgás. A sportgyaloglás viszont a külső szemlélő számára is bizonyos természetellenes képet mutat, hiszen a hétköznapi járás, a menetelés közben nem törekszünk a hosszú lépésekre, lábunk térdben nem nyúlik ki, a karunkat nem hajlítjuk be és nem mozgatjuk annyira erőteljesen.”
Korábban valami nagyon különös dolognak kellett történnie ahhoz, hogy egy atlétikai világbajnokság után a gyaloglásról beszéljünk. Ilyen volt, amikor 1991-ben Tokióban két szovjet-orosz gyalogló 50 kilométer megtétele után holtversenyben, egymást megölelve haladt át a célvonalon. Alekszandr Potaszjov azért egy kicsit jobban előre nyomta a mellkasát, mint Andrej Perlov, így végül csak neki adtak aranyérmet. Az azt megelőző vb-n,
Rómában sokkal rosszabbul bántak a versenyzőkkel: az olaszok elől minden gátlás nélkül kizártak néhányat, hogy előkelőbb helyhez segítsék a házigazdákat.
El is érkeztünk a versenyszám másik gyenge pontjához, mert kizárni – akkor úgy tűnt – bárkit lehet. „A gyaloglás csak akkor szabályos, ha nincs repülési szakasz, ha minden lépésváltásnál van olyan mozzanat, amikor mindkét láb a talajon van” – írja a tankönyv.
Paradox módon mindezt azért írtuk le, hogy megvilágítsunk egy olyan szakágat, amelyet alighanem nagyon meg fogunk szeretni. Ennek oka Helebrandt Máté, aki augusztus 13-án, a londoni világbajnokság utolsó napján – megannyi hírportál által megsüvegelve – hatodik lett 50 kilométeren, és 3.43,56-as idejével majdnem öt percet faragott a tizenhat éve fennálló magyar csúcson.
A szenzációnak számító eredmény híre milliókhoz jutott el itthon, ellenben erről a 28 éves nyíregyházi fiatalemberről alig tudtunk meg valamit. Sajátos felkészülési körülményeibe is beavatta a Magyar Nemzetet.
Edzéstársam nincs, de szerencsémre minden edzésen kerékpárral jön mellettem az edzőm, Pokrovenszki József. Hatalmas segítséget jelent, ő ad nekem frissítőket, izotóniás italokat, méri az időt, a távot. Különben heti százötven kilométer nagyon monoton lenne.
Szeretet és szenvedély nélkül ez nem menne, én pedig gyalogolni jobban szeretek, mint futni – mondta Helebrandt Máté, akit az intelligenciája alapján minimum PhD hallgatónak tippeltünk, pedig a magánélete mellett egyelőre csak a sportnak él. – Futóként kezdtem a gimnáziumban, közép- és hosszútávfutásban versenyeztem. Láttam, hogy a gyaloglók mást csinálnak, nekem pedig megtetszett az a mozgásforma. Nekem a gyaloglás lett izgalmas és a futás unalmas. Az állóképességemet magammal hoztam a futásból, rögtön dobogós lettem a magyar bajnokságon, innentől nem volt visszaút.
Edzéseinek részleteit – és a hazai közlekedési kultúrát – ismerve adódott a kérdés, mennyire van biztonságban az autóutak mentén.
– Heti százötven kilométert teszünk meg Sóstó környékén az országúton – mondta. – Lekopogom, még soha nem volt problémám. Az autósok nagyjából azért figyelnek, egy kis biciklisáv is van az út mellett, igaz, nyolcvannal-százzal mennek el mellettünk. A Sóstó környékén viszont sokan ismernek már minket, előre köszönnek, meghajolnak, gratulálnak, nagy érzés itt edzeni. A Sóstói úton már ismerjük a szakaszok hosszát, segítenek a felfestések, a méréseink. A résztávos edzéseket itt, egy három kilométeres útszakaszon végezzük, ha hosszabb távot, húsz-huszonöt kilométert megyünk, akkor elindulunk messzebb az országúton.
A hatalmas távokra nyilvánvalóan időt is kell szánni, itt is léteznek azonban kiegészítő tevékenységek, hiszen (bármilyen óvatosan is mennek az autók) gyaloglás sem létezik sérülésveszély nélkül.
– Reggel héttől két órán át, délután kettőtől egy-másfél órát gyalogolok. A kettő között gyógytornán vagy TRX-edzésen veszek részt, a törzsizmok, a mélyhátizom fejlesztéséhez – mutatja be egy napját Helebrandt Máté. – Azt mondják,
ha a törzs nem erős, mit várjunk a végtagoktól, a törzs az alapja mindennek.
Ezenkívül nekem a csípő körüli izomzatra is nagy szükségem van, és a combizmokra is, elöl-hátul, kívül-belül. Ha valahol gyengébb, abból van a baj, mert a térd máshol terhelődik. A combhajlító húzódása nálam elég gyakori, és a térdhajlatban is volt már cisztám. Mindkettő a túlterhelés miatt alakulhat ki. Idén volt egy különös esetem, amelyről azt hittem, hogy sérülés, de nem az volt. Fájt az Achillesem, öt hét után a fogamnál találtak egy gócot. Kihúzták a beteg fogat és megszűnt a fájdalom a lábamon.
Az elhivatott versenyzőnek köszönhetően most bekerült itthon a köztudatba a gyaloglás mint versenyszám. Aligha közismert már (nekünk is őseink hívták most fel rá a figyelmet), hogy a 20. század derekán legjobbjaink olimpiai érmeket gyűjtöttek: Róka Antal, aki világcsúcsot is tartott, bronzot szerzett 1952-ben Helsinkiben, míg Kiss Antal ezüstöt hozott haza 1968-ban Mexikóból. Kiss Antal tanítványa, Urbanik Sándor, az 1992- barcelonai játékokon nyolcadik lett, idén augusztus 13-ig ő tartotta 50 kilométeren a magyar csúcsot.
Mára a szakág nehéz helyzetbe került; Helebrandt Máté, az új rekorder az edzőjével sokat tett és tehet azért, hogy ez megváltozzon.
Kevesen űzik Magyarországon a gyaloglást, Nyíregyházán már csak én maradtam
– mondta. – Nagyobb műhelyek még működnek Pesten a Honvédnál és Miskolcon. Az országos bajnokságon húsz kilométeren úgy tizenöten indulnak, ötvenen már kevesebben, nagyon fanatikusnak kell lennie, aki bevállalja. Londonban, a világbajnokságon ötvenketten álltak rajthoz, keményebb a verseny, mint egy olimpián. Ott az a törekvés, hogy minél több ország képviseltesse magát, ezért gyengébbek a nevezési szintek is, míg egy vb-n csak az elit vesz részt.
Helebrandt Máté bravúrjának értékét növeli (és hatalmas fejlődési lehetőséget rejt), hogy minimális tapasztalattal állt oda a vb-n a hosszabbik távhoz. Életében másodszor.
– Először tavaly márciusban indultam 50 kilométeren, az olimpián 20 kilométeren vettem részt, utána azt beszéltük meg az edzőmmel, idén megnézzük, mit tudok kihozni a hosszabbik távon – hallottuk a sportembertől. – A különbség az, hogy itt sok hosszú edzést kell tartani, huszonöt-harminc kilométereseket az állóképesség megszerzéséhez, ezért kevesebb a gyors, résztávos edzés. A rajtlista alapján a középmezőnyhöz tartoztam, engem is meglepett, amit elértem, helyezésben is és időeredményben is. Reális cél volt, hogy valamikor majd egyéni csúcsot és országos csúcsot javítsak, de az, hogy már a második versenyemen sikerült, még most is hihetetlen. Azóta sem tudok aludni, mindig ezen jár az eszem. Eddig az erős középmezőnybe tartoztam, de a vb-n több szinttel feljebb végeztem, a világ legjobbjai között. Az, hogy olimpiai bajnokokkal, világbajnoki érmesekkel tartani tudtam a lépést, nagyon motivációt jelentett a verseny közben, és a jövőre nézve is plusz erőt ad.
Amikor arról beszélgettünk, miből áll az élete a gyalogláson kívül, különös úton tértünk vissza a brit fővároshoz.
Nekem ez a fő hivatásom, csak sportolok. Van egy csodálatos párom, jövő pénteken lesz az esküvőnk. Csapatmunka a siker, ő is tudja, milyen lemondással jár, hogy elértem idáig.
Londonban a szüleimmel együtt szurkolt nekem, amikor negyven kilométernél jött egy holtpont, nagyon sokat segítettek. A gyaloglóknak nem A-pontból kell B-be eljutniuk, mint a maratonifutóknak vagy a Tour de France kerékpárosainak. Londonban a Buckingham-palota előtti téren két kilométeres köröket tettünk. Lehet, hogy így egy kicsit unalmasabb a pálya a versenyzőknek, szurkolói szempontból viszont jobb, mert nem egyszer látnak minket, hanem huszonötször elmegyünk előttük. Nekik élvezetesebb és nekünk is könnyebb, mert így minden kör alatt tudnak segíteni, mi pedig ismerjük a köridőket. Sokszor nem tudtam, hogy előzök vagy lekörözök valakit, ahogyan azt sem, hogy pontosan hányadik helyen állok, a családtagjaim viszont nézték az élő közvetítést is, minden információt megadtak.
Egy kiemelkedő magyar siker és egy beszélgetés a főszereplővel elég nekünk ahhoz, hogy a gyaloglás minden korábbinál jobban érdekeljen minket. És olyannak lássuk, ahogy azt az Atlétika II. a történeti áttekintés végén leírja:
„A mai korszerű gyaloglótechnika harmonikus, az igazi világklasszis versenyzők mozgása élményszerűen szép, groteszk csípőriszálást nem látni.”
