– Immár edzőként is befejezte a munkát a válogatottnál. Ön akarta, hogy vége legyen, vagy inkább a szövetség?
– A szövetség állta az anyagiakat, de mivel Märcz Tamás kért fel segítőjének, egymás közt döntöttünk úgy, hogy az egyéves megállapodás lejártával elválnak útjaink. Ezt korábban Benedek Tibivel is egymás között beszéltük meg, a szövetségnek nem kellett ezzel foglalkoznia.
– Békességben váltak el?
– A legjobb viszonyban. Märcz Tomi több mint tíz évig volt a játékosom, elég komoly összetűzés, valamiféle casus belli kellene ahhoz, hogy haragban legyek vele.
– Sajnálja az elválást? Hogy immár csak a Ferencváros szakmai igazgatói posztjára kell koncentrálnia?
– Persze, ez mindig fáj, hiszen a szövetségi kapitány segítőjének lenni olyan ebben a szakmában, mint a Himalája csúcsa előtti előcsúcs. Ugyanakkor van az emberben józanság. Amikor negyven-akárhány évesen elkezdtem edzőként dolgozni, bármennyit bírtam, és mivel nem tudom félvállról venni a vízilabdát, mindig kőkeményen beleálltam a munkába. Ez az állás viszont rettentő sok feszültséggel jár, hiszen ha nem megy a csapatnak, elsőként az edzőt rúgják ki, nem a játékost. Mindig a színészethez hasonlítottam a sportot, ugyanis a színpadon a szereplőnek éppúgy meg kell halnia minden este, ahogy a játékosnak, és vele együtt az edzőnek is bele kell döglenie a vízbe minden meccsen. Az edző az örömben osztozhat, de már akkor a következő mérkőzésre kell előretekintenie, a vereség pedig neki talán még jobban kell hogy fájjon. Hatvanhárom évesen, húsz év klubedzőség – évente kilenc és fél hónap stresszes időszak –, idegi kimerültség után már fizikailag sem tudok annyit vállalni; a válogatott pluszterhet jelentett, az évi mindössze néhány napnyi pihenés már nem elég.
– Volt bármiféle komolyabb összezördülése a két kapitánnyal, ami nem a szakmát érintette?
– Nem, de a közös múltunkból fakadóan nem is lehetett. És nem is lesz szerintem soha.
– És szakmai összeütközés?
– Szakmai véleménykülönbség volt, de ha nem lett volna, akkor szart ér a másodedző. Nem hajbókolni alkalmaztak, hanem hogy a vélt és valós kételyeimet megosszam velük, mert a kapitány ebből tud építkezni. Továbbra is igaz a mondás: sok út vezet felfelé egy hegycsúcsra, a kapitánynak és nekem is lehet más véleményem egy ügyben. Ha csak egy út menne fel, akkor a nagymamám is lehetett volna a Manchester City edzője, nem kellett volna oda Pep Guardiola.
Névjegy
Játékosként: olimpiai bajnok (1976), Európa-bajnok (1977), világkupagyőztes (1979), világbajnoki ezüstérmes (1978, 1982), többszörös KEK-győztes, magyar és olasz bajnok
Edzőként: hatszoros magyar bajnok, Bajnokok Ligája-bronzérmes, KEK-ezüstérmes, világbajnok (2013), Európa-bajnoki (2014) és világbajnoki (2017) ezüstérmes
– Olyan előfordult, hogy kiderült, a kapitány hibás döntést hozott, és önnek adott igazat, amikor az ellenkezőjét javasolta?
– Ilyen előfordult. Viszont nekem nemcsak a kételyeim megosztása a feladatom másodedzőként, hanem az is, hogy ha ő letette a voksát valami mellett, akkor én abban a végsőkig támogassam. Persze mindkettőnk bőrére megy onnantól a játék.
– Elmondja, mik voltak vitás pontok?
– Még véletlenül sem.
– A játékosok, akikkel beszéltem a volt és a jelenlegi kapitányról, azt mondták, Märcz picit kötetlenebb, lazább edzéseket tart. Ha emberileg vagy szakmailag össze kellene vetnie Benedeket és Märczet, ön lát komoly különbséget?
– Én azért kicsit markánsabban fogalmaznék: egészen eltérő a két ember karaktere. Láttam sokszor ellazult állapotban is, de Benedek Tibi sokkal feszesebb, módszeres ember. Játékosként nála szorgalmasabb, tudatosabb embert nem nagyon láttam.
Kommandósként tört előre a kitűzött cél felé, és edzőként ezt várta a játékosoktól is. Tavaly áprilisban lezárult az olimpiai kijutásért való harc, ő pedig hazament. Azt nem tudom, hogy előtte megivott-e egy sört, de nekilátott az edzésterv összeállításának. Két-három hét múlva letette elém a paksamétát, hogy az olimpia előtt nyolc nappal mikor mit fog csinálni a csapat.
Märcz Tomi más. Ő is felépíti nagyjából a programot, de edzés után belenéz a játékos szemébe, mennyire fásult, és ahhoz képest módosít. Picit nagyobb teret enged a játékosok egyéni döntéseinek. Hogy melyik a célravezetőbb magatartás? Ki tudja?
– Az igaz, hogy mikor Benedek mellett elkezdte a munkát, leült a játékosokkal, és közölte velük, hogy most már nem Magyarország ül a sportág trónján?
– Nem pontosan így történt. Azokhoz a játékosokhoz, akikkel kevésbé vagy alig ismertük egymást, szerettem volna közelebb kerülni, a húszfős keretből hat-hét emberről van szó. Amikor Benedek Tibitől szót kaptam, elmondtam a véleményem. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam, a lényeg az volt, hogy miképp a fociban még mindig a brazilok játsszák a leglátványosabb focit, de már nem ők a legjobbak, úgy nekünk is tudnunk kell, hol a helyünk. Régen a foci-vb előtt azt mondták, vannak a brazilok meg a többiek. Ugyanez volt a pólóban is, csak ott voltak a magyarok meg a többiek. Most már a szerbek vannak és a többiek. Mi bekerültünk az elmúlt öt évben a másodiktól a hatodik legjobb csapatig terjedő masszába, innen kell előrelépni. Rémisztő lenne, ha egyszer bekerülnénk a negyedik–kilencedik helyezettek közé. Erről persze most nincs szó, de nem szabad homokba dugnunk a fejünket.
– Önnel szemben egyébként kifejezett elvárás volt, hogy mint elismert szaktekintély olykor beszéljen a játékosok fejével?
– A másodedzőnek ez is a feladata. De ez nem katonaság: ha a masszőrnek vagy a kapusedzőnek van előremutató gondolata, neki is el kell mondania a csapatnak. Kizárólag az fontos, hogy a mondanivaló a válogatott érdekét szolgálja.
– Játékossal volt konfliktusa a válogatottnál?
– Egy alkalommal, de villámgyorsan megoldódott.
– Kivel, és mi volt az ok?
– Arról, hogy kivel, nem szeretnék beszélni. Egy szakmai munkából fakadó emberi gond adódott, mindössze néhány perc alatt megoldódott.
– Nagyon más a mostani munka, szellemiség, összetartás a válogatottnál, mint a hetvenes években, mikor ön is csapattag volt?
– Nézze, amikor én fiatal voltam, a nagyapám volt az, akinek nem tetszett a mi világunk. Most én mondom azt, hogy nem tetszik minden ebben az abnormális módon felgyorsult világban. Igaz ez a csetáradattól a televíziós műsorokon át sok mindenre. Viszont a többi válogatott stábja is csak akkor tud előrelépni a csapatával, ha alkalmazkodik a trendekhez, melyeket a játékosok követnek. Ha egy vízilabdázó napi nyolc órát szeret lógni a Facebookon, akkor ezt nem vehetem el tőle.
– A női válogatottnál megfogadták a vb előtt, hogy nincs Facebook a torna alatt.
– És hányadik helyen végeztek?
– Az ötödiken.
– Na, látja.
– Benedek Tibor ki akarta kapcsoltatni a netet a csapat riói szállásán, hogy inkább együtt töltsék az időt a játékosok.
– Nincs bevált recept, nem tudjuk, hogy aki aranyat nyert, az facebookozhatott-e. Az edzőnek van itt inkább feladata, akinek nemcsak pedagógusként, pszichológusként, olykor pszichiáterként kell viselkednie. A csapat igényeihez kell szabni ezeket a dolgokat. Az eredeti, a régi és a mostani válogatott összehasonlítását illető kérdésre visszatérve: a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években mindig égető kérdés volt, hogy miért épp az a tizenegy fő utazik egy világversenyre, akit a kapitány kiválasztott. Ugyanis volt még mondjuk nyolc ugyanolyan jó képességű, aki kimaradt. Az utóbbi években már nincs ilyen kérdés sajnos, egyszerűen nem jut egy-egy posztra több olyan játékos, akit a legfelső szinten számításba lehet venni. Gór-Nagy Miklóst és Decker Ádámot tizenhárom éve például még én tettem be a BVSC-be fiatalon, és még idén is ott voltak a vb-ezüstérmes csapatban. Vízilabdában azt mondják, végy egy jó kapust és egy centert, és lesz jó csapatod. Idehaza viszont
tizenkét-tizenhárom éve nem jött ki igazán jó center vagy kapus a klubokból. Ha egy ország utánpótlásképzése ennyi idő alatt nem tud kimagasló játékosokat adni ezekre a posztokra, akkor az szar. Mintha fociban csak remek jobb- és balhátvéd lenne, de csatár egy sem.
– Fociban régóta ostorozzák az utánpótlásképzést, de ezek szerint az egyik legsikeresebb magyar sportágban is súlyosak a problémák?
– Tehetséges gyerekek mindig születnek, a gond ott kezdődik, hogy az edzők nem a tehetséget akarják megtalálni, hanem a zsenit, egy új Varga Dumit, egy új Kásást. Pedig nem erre van szükség. Tehetséges gyerekből nem lehet zsenit csinálni, a zseni zseninek születik. Bartókot, Beethovent sem lehet csinálni, ők így születtek, és szorgalommal tökélyre fejlesztették a tudásukat. Harminc-negyven évente van olyan csapat, amely zsenikre épül, Kemény Dénesnek pont volt egy ilyen, vagy Gyarmati Dezsőnek, de ehhez szerencse is kell. A mostani csapatok sajnos már nem nevelik a játékosokat, hanem tizenkét-tizenhárom éves korukban megveszik őket más klubtól, és így lesz jó eredményük az utánpótláscsapatnál, nem a nevelőmunka nyomán. De aztán ha harminc év múlva azzal büszkélkedik majd az illető, hogy ő serdülőben ezüstérmet szerzett a bajnokságban, kit fog érdekelni, őszintén? Magasról tesz rá mindenki. Viszont ha a korai eredményhajhászás helyett nevelnénk három olyan pólóst, aki alkalmas olimpiai bajnoknak, az már valami.
– Tehát azt mondja, ne legyenek eredménykényszer alatt már a kicsik is, inkább a képzésre kellene helyezni a hangsúlyt, nem az erőltetett versenyeztetésre.
– Igen. Én azt javaslom az edzőknek, ne az új Varga Dénest keressék, inkább próbáljanak a jó játékosból még jobbat faragni, a tehetségből pedig kimagasló tehetséget.
– Erre utalt néhány hónapja, amikor Varga Dénest Picassónak, Vámos Mártont meg a világ legjobb szobafestőjének titulálta?
– Persze. Dumi úgy született, hogy Picassóhoz fogható zseni, Vámos Marci meg nem volt tehetséges, hanem úgy lett a világ egyik legjobbja, hogy iszonyú szorgalmas volt. Így lett ő majdnem egy új Én is Marcihoz hasonló voltam: nem voltam rendkívüli tehetség, de amit a fejembe vettem, azt véghezvittem.
– Nem kellene a most legjobbnak számító szerb, horvát iskolát tanulmányozni, a magyar edzőknek onnan szívni magukba a tudást?
– Abszolút lehetne, de azt figyelembe kell venni, hogy nincsenek tökéletes receptek. Ezt úgy mondom, hogy volt szerencsém testközelből megfigyelni a szerb fiatalok képzését. Teljesen más, mint a magyar.
– Miben más?
– Két dolgot vettem észre. Az egyik, hogy más a hozzáállásuk: egyszerűen a szerb katonás nép. Ha azt mondja egy szerb játékosnak, hogy üljön le, és nézze vizesen húsz percig, hogyan gyakorol a másik, megcsinálja. Plusz másnap nem jelenik meg a fél család, hogy felelősségre vonja az edzőt, miért hagyta dideregni a gyereket a parton. Magyarországon viszont ez megy. A másik egy érdekes adottság, amiről nem tehetünk sem mi, sem ők:
ha sportágaktól függetlenül megnézzük egy tizenhét éves magyar és egy tizenhét éves szerb srác testét, akkor látjuk: a magyarén egy deka szőr nincs, erős, kisportolt fiúteste van, a szerb szőrös, idősebb az arca, és egy kifejlett férfi testi adottságaival bír.
Valamiért sokkal hamarabb érnek be ők, ezzel nem lehet mit csinálni. E két jellemvonás miatt átvehetünk mi tőlük dolgokat, de bizonyos alapvetéseken nem tudunk változtatni.
– Ha már a külföldi munkáról beszélgetünk: a 2000-es évek elején a Mladost Zagreb és a horvát válogatott is hívta. Miért nem ment?
– Előbbi csak puhatolózás volt, utóbbi komolyabb felkérés, de hamar nemet mondtam. Én korábban hat évet már játszottam Nápolyban, aztán elég volt, hazajöttem. Amikor a horvátok kerestek, épp aláírtam Egerben, és nem éreztem volna becsületesnek, hogy egy-két hónap után kihátrálok egy építkezésből, amelyet elvállaltam.
– Vissza a válogatotthoz: a korábbi klubjainál látott őrjöngések, székdobálás elmaradt a nemzeti csapat kispadján. Végleg lehiggadt?
– Az ember nem tud alapvetően kibújni a bőréből. Negyven-ötven évesen, aktívabb sportolás mellett még be tudtam dobni a széket a pálya feléig. Ezzel a pocakkal már addig se tudnám. Öregszem, az ember hatvanhárom évesen már ne dobáljon széket. Hadd tegyem hozzá, a sportágnak olyan észszerűtlen szabályai vannak, hogy gólnál például nem lehetne felugrani a kispadról, bekiabálni sem szabad semmit a pólósoknak. Őrület, betarthatatlan. Viszont engem nem azért hívtak a válogatotthoz másodedzőnek, hogy a vehemencia miatt kiállítsanak, ezért voltam visszafogottabb.
– Lenne még szövetségi kapitány?
– Régen szerettem volna, de ma már nem. 1997-ben én is beadtam a pályázatomat, akkor Kemény Dénest választották. Amikor ő lemondott, megkérdeztek a szövetségből, én beadom-e. Akkor azt válaszoltam: ha az ember negyvenévesen szeretne megkapni egy nőt, húsz év múlva már lehet, hogy nem szeretné. A klubmunka még megy, a válogatottról lemondtam.
– Esetleg a szövetségi elnöki tisztség?
– A jó Isten mentsen meg tőle!
