Gerendás György: Itthon az új Kásásokat keresik, pedig nem erre van szükség

Miben nem érhetjük utol a szerbeket? Mi a gond a hazai utánpótlásneveléssel? Milyen edző Benedek Tibor?

Névjegy

Játékosként: olimpiai bajnok (1976), Európa-bajnok (1977), világkupagyőztes (1979), világbajnoki ezüstérmes (1978, 1982), többszörös KEK-győztes, magyar és olasz bajnok

Edzőként: hatszoros magyar bajnok, Bajnokok Ligája-bronzérmes, KEK-ezüstérmes, világbajnok (2013), Európa-bajnoki (2014) és világbajnoki (2017) ezüstérmes

– Olyan előfordult, hogy kiderült, a kapitány hibás döntést hozott, és önnek adott igazat, amikor az ellenkezőjét javasolta?
– Ilyen előfordult. Viszont nekem nemcsak a kételyeim megosztása a feladatom másodedzőként, hanem az is, hogy ha ő letette a voksát valami mellett, akkor én abban a végsőkig támogassam. Persze mindkettőnk bőrére megy onnantól a játék.

– Elmondja, mik voltak vitás pontok?
– Még véletlenül sem.

– A játékosok, akikkel beszéltem a volt és a jelenlegi kapitányról, azt mondták, Märcz picit kötetlenebb, lazább edzéseket tart. Ha emberileg vagy szakmailag össze kellene vetnie Benedeket és Märczet, ön lát komoly különbséget?
– Én azért kicsit markánsabban fogalmaznék: egészen eltérő a két ember karaktere. Láttam sokszor ellazult állapotban is, de Benedek Tibi sokkal feszesebb, módszeres ember. Játékosként nála szorgalmasabb, tudatosabb embert nem nagyon láttam.

Kommandósként tört előre a kitűzött cél felé, és edzőként ezt várta a játékosoktól is. Tavaly áprilisban lezárult az olimpiai kijutásért való harc, ő pedig hazament. Azt nem tudom, hogy előtte megivott-e egy sört, de nekilátott az edzésterv összeállításának. Két-három hét múlva letette elém a paksamétát, hogy az olimpia előtt nyolc nappal mikor mit fog csinálni a csapat.

Märcz Tomi más. Ő is felépíti nagyjából a programot, de edzés után belenéz a játékos szemébe, mennyire fásult, és ahhoz képest módosít. Picit nagyobb teret enged a játékosok egyéni döntéseinek. Hogy melyik a célravezetőbb magatartás? Ki tudja?

– Az igaz, hogy mikor Benedek mellett elkezdte a munkát, leült a játékosokkal, és közölte velük, hogy most már nem Magyarország ül a sportág trónján?
– Nem pontosan így történt. Azokhoz a játékosokhoz, akikkel kevésbé vagy alig ismertük egymást, szerettem volna közelebb kerülni, a húszfős keretből hat-hét emberről van szó. Amikor Benedek Tibitől szót kaptam, elmondtam a véleményem. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam, a lényeg az volt, hogy miképp a fociban még mindig a brazilok játsszák a leglátványosabb focit, de már nem ők a legjobbak, úgy nekünk is tudnunk kell, hol a helyünk. Régen a foci-vb előtt azt mondták, vannak a brazilok meg a többiek. Ugyanez volt a pólóban is, csak ott voltak a magyarok meg a többiek. Most már a szerbek vannak és a többiek. Mi bekerültünk az elmúlt öt évben a másodiktól a hatodik legjobb csapatig terjedő masszába, innen kell előrelépni. Rémisztő lenne, ha egyszer bekerülnénk a negyedik–kilencedik helyezettek közé. Erről persze most nincs szó, de nem szabad homokba dugnunk a fejünket.

– Önnel szemben egyébként kifejezett elvárás volt, hogy mint elismert szaktekintély olykor beszéljen a játékosok fejével?
– A másodedzőnek ez is a feladata. De ez nem katonaság: ha a masszőrnek vagy a kapusedzőnek van előremutató gondolata, neki is el kell mondania a csapatnak. Kizárólag az fontos, hogy a mondanivaló a válogatott érdekét szolgálja.

– Játékossal volt konfliktusa a válogatottnál?
– Egy alkalommal, de villámgyorsan megoldódott.

– Kivel, és mi volt az ok?
– Arról, hogy kivel, nem szeretnék beszélni. Egy szakmai munkából fakadó emberi gond adódott, mindössze néhány perc alatt megoldódott.

– Nagyon más a mostani munka, szellemiség, összetartás a válogatottnál, mint a hetvenes években, mikor ön is csapattag volt?
– Nézze, amikor én fiatal voltam, a nagyapám volt az, akinek nem tetszett a mi világunk. Most én mondom azt, hogy nem tetszik minden ebben az abnormális módon felgyorsult világban. Igaz ez a csetáradattól a televíziós műsorokon át sok mindenre. Viszont a többi válogatott stábja is csak akkor tud előrelépni a csapatával, ha alkalmazkodik a trendekhez, melyeket a játékosok követnek. Ha egy vízilabdázó napi nyolc órát szeret lógni a Facebookon, akkor ezt nem vehetem el tőle.

– A női válogatottnál megfogadták a vb előtt, hogy nincs Facebook a torna alatt.
– És hányadik helyen végeztek?

– Az ötödiken.
– Na, látja.

– Benedek Tibor ki akarta kapcsoltatni a netet a csapat riói szállásán, hogy inkább együtt töltsék az időt a játékosok.
– Nincs bevált recept, nem tudjuk, hogy aki aranyat nyert, az facebookozhatott-e. Az edzőnek van itt inkább feladata, akinek nemcsak pedagógusként, pszichológusként, olykor pszichiáterként kell viselkednie. A csapat igényeihez kell szabni ezeket a dolgokat. Az eredeti, a régi és a mostani válogatott összehasonlítását illető kérdésre visszatérve: a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években mindig égető kérdés volt, hogy miért épp az a tizenegy fő utazik egy világversenyre, akit a kapitány kiválasztott. Ugyanis volt még mondjuk nyolc ugyanolyan jó képességű, aki kimaradt. Az utóbbi években már nincs ilyen kérdés sajnos, egyszerűen nem jut egy-egy posztra több olyan játékos, akit a legfelső szinten számításba lehet venni. Gór-Nagy Miklóst és Decker Ádámot tizenhárom éve például még én tettem be a BVSC-be fiatalon, és még idén is ott voltak a vb-ezüstérmes csapatban. Vízilabdában azt mondják, végy egy jó kapust és egy centert, és lesz jó csapatod. Idehaza viszont

tizenkét-tizenhárom éve nem jött ki igazán jó center vagy kapus a klubokból. Ha egy ország utánpótlásképzése ennyi idő alatt nem tud kimagasló játékosokat adni ezekre a posztokra, akkor az szar. Mintha fociban csak remek jobb- és balhátvéd lenne, de csatár egy sem.

– Fociban régóta ostorozzák az utánpótlásképzést, de ezek szerint az egyik legsikeresebb magyar sportágban is súlyosak a problémák?
– Tehetséges gyerekek mindig születnek, a gond ott kezdődik, hogy az edzők nem a tehetséget akarják megtalálni, hanem a zsenit, egy új Varga Dumit, egy új Kásást. Pedig nem erre van szükség. Tehetséges gyerekből nem lehet zsenit csinálni, a zseni zseninek születik. Bartókot, Beethovent sem lehet csinálni, ők így születtek, és szorgalommal tökélyre fejlesztették a tudásukat. Harminc-negyven évente van olyan csapat, amely zsenikre épül, Kemény Dénesnek pont volt egy ilyen, vagy Gyarmati Dezsőnek, de ehhez szerencse is kell. A mostani csapatok sajnos már nem nevelik a játékosokat, hanem tizenkét-tizenhárom éves korukban megveszik őket más klubtól, és így lesz jó eredményük az utánpótláscsapatnál, nem a nevelőmunka nyomán. De aztán ha harminc év múlva azzal büszkélkedik majd az illető, hogy ő serdülőben ezüstérmet szerzett a bajnokságban, kit fog érdekelni, őszintén? Magasról tesz rá mindenki. Viszont ha a korai eredményhajhászás helyett nevelnénk három olyan pólóst, aki alkalmas olimpiai bajnoknak, az már valami.

– Tehát azt mondja, ne legyenek eredménykényszer alatt már a kicsik is, inkább a képzésre kellene helyezni a hangsúlyt, nem az erőltetett versenyeztetésre.
– Igen. Én azt javaslom az edzőknek, ne az új Varga Dénest keressék, inkább próbáljanak a jó játékosból még jobbat faragni, a tehetségből pedig kimagasló tehetséget.

– Erre utalt néhány hónapja, amikor Varga Dénest Picassónak, Vámos Mártont meg a világ legjobb szobafestőjének titulálta?
– Persze. Dumi úgy született, hogy Picassóhoz fogható zseni, Vámos Marci meg nem volt tehetséges, hanem úgy lett a világ egyik legjobbja, hogy iszonyú szorgalmas volt. Így lett ő majdnem egy új Varga Dénes. Én is Marcihoz hasonló voltam: nem voltam rendkívüli tehetség, de amit a fejembe vettem, azt véghezvittem.

– Nem kellene a most legjobbnak számító szerb, horvát iskolát tanulmányozni, a magyar edzőknek onnan szívni magukba a tudást?
– Abszolút lehetne, de azt figyelembe kell venni, hogy nincsenek tökéletes receptek. Ezt úgy mondom, hogy volt szerencsém testközelből megfigyelni a szerb fiatalok képzését. Teljesen más, mint a magyar.

– Miben más?
– Két dolgot vettem észre. Az egyik, hogy más a hozzáállásuk: egyszerűen a szerb katonás nép. Ha azt mondja egy szerb játékosnak, hogy üljön le, és nézze vizesen húsz percig, hogyan gyakorol a másik, megcsinálja. Plusz másnap nem jelenik meg a fél család, hogy felelősségre vonja az edzőt, miért hagyta dideregni a gyereket a parton. Magyarországon viszont ez megy. A másik egy érdekes adottság, amiről nem tehetünk sem mi, sem ők:

ha sportágaktól függetlenül megnézzük egy tizenhét éves magyar és egy tizenhét éves szerb srác testét, akkor látjuk: a magyarén egy deka szőr nincs, erős, kisportolt fiúteste van, a szerb szőrös, idősebb az arca, és egy kifejlett férfi testi adottságaival bír.

Valamiért sokkal hamarabb érnek be ők, ezzel nem lehet mit csinálni. E két jellemvonás miatt átvehetünk mi tőlük dolgokat, de bizonyos alapvetéseken nem tudunk változtatni.

– Ha már a külföldi munkáról beszélgetünk: a 2000-es évek elején a Mladost Zagreb és a horvát válogatott is hívta. Miért nem ment?
– Előbbi csak puhatolózás volt, utóbbi komolyabb felkérés, de hamar nemet mondtam. Én korábban hat évet már játszottam Nápolyban, aztán elég volt, hazajöttem. Amikor a horvátok kerestek, épp aláírtam Egerben, és nem éreztem volna becsületesnek, hogy egy-két hónap után kihátrálok egy építkezésből, amelyet elvállaltam.

– Vissza a válogatotthoz: a korábbi klubjainál látott őrjöngések, székdobálás elmaradt a nemzeti csapat kispadján. Végleg lehiggadt?
– Az ember nem tud alapvetően kibújni a bőréből. Negyven-ötven évesen, aktívabb sportolás mellett még be tudtam dobni a széket a pálya feléig. Ezzel a pocakkal már addig se tudnám. Öregszem, az ember hatvanhárom évesen már ne dobáljon széket. Hadd tegyem hozzá, a sportágnak olyan észszerűtlen szabályai vannak, hogy gólnál például nem lehetne felugrani a kispadról, bekiabálni sem szabad semmit a pólósoknak. Őrület, betarthatatlan. Viszont engem nem azért hívtak a válogatotthoz másodedzőnek, hogy a vehemencia miatt kiállítsanak, ezért voltam visszafogottabb.

– Lenne még szövetségi kapitány?
– Régen szerettem volna, de ma már nem. 1997-ben én is beadtam a pályázatomat, akkor Kemény Dénest választották. Amikor ő lemondott, megkérdeztek a szövetségből, én beadom-e. Akkor azt válaszoltam: ha az ember negyvenévesen szeretne megkapni egy nőt, húsz év múlva már lehet, hogy nem szeretné. A klubmunka még megy, a válogatottról lemondtam.

– Esetleg a szövetségi elnöki tisztség?
– A jó Isten mentsen meg tőle!