Nyolc évvel az után éli aranykorát a lengyel síugrás, hogy Adam Malysz, akivel minden kezdődött, visszavonult. Malysz, az apró tetőfedő, akit csakúgy repített a szél, Zakopanében hihetetlen kultuszt teremtett a sportágnak, nézők tízezrei mentek ki csak a kedvéért szurkolni. Világbajnoki és a világkupa győzelmeivel, olimpiai érmeivel minden idők egyik legnagyobb alakja lett a sportágnak, a nagy síugrónemzetek között (osztrákok, németek, norvégok, finnek) egyet jelentett a lengyel síugrással. Három olimpiai bajnoki címet nyert volna, ha nem lett volna akkora balszerencséje, hogy Simon Ammann éppen azokra az olimpiákra hegyezi ki a csúcsformáját, amelyekre ő, Malysznak így három ezüst jutott, meg egy bronz.
Nyert négysáncversenyt is, az viszont neki sem sikerült, ami eddig egyedül a német Sven Hannawaldnak, másfél évtizede: hogy a sportág legendás, 65 éves viadalán egymás után nyolc nap alatt mind a négy sáncon győzzön. Mintha mindaz, ami Adam Malysz pályafutásából hiányzott, beteljesülne Kamil Stoch versenyzése közben. A most harmincéves Stoch tíz évvel Malysz után született, Zakopanében, háromévesen síelt először, négyévesen már ugrott. (Sokkal később nem is nagyon lehet elkezdeni a sportágat, hogy ki ne alakuljon az a félelem, amit egy felnőtt átél, amikor lenéz egy sánc tetejéről).
Malysz már a Dakar-ralinak hódolt, amikor Stoch pályája elkezdett meredeken felfelé ívelni, hogy aztán a 2014-es szocsi téli olimpián a középsáncot és a nagysáncot is megnyerje. Ő lett a harmadik, akinek összejött a duplázás: az első Finnország hírhedt fenegyereke, Matti Nykänen volt (későbbi fő ismertetőjelei: alkoholizmus, késelés, súlyos testi sértés a feleségével szemben, összesen három és fél éves börtönbüntetés), a második Simon Ammann – ő kétszer is megnyerte mindkettőt. Kamil Stochot ezért az év sportolójának választották hazájában, majd tavaly a négysáncverseny megnyerésért és a csapatban nyert világbajnoki címéért ismét megkapta az elismerést. Bár csupán néhány nap telt el 2018-ból, nehéz lesz idén jobbat találni nála.
