Egy másik csapatsportágról, a vízilabdáról nem esett szó, ma már alig ismert, milyen sporttörténeti szerepet játszott a barcelonai és a katalán póló felemelkedésében Markovits Kálmán, akinek edzőként a nevéhez fűződik az első BEK-győzelem 1981-ben (amely egyébként az egész spanyol vízilabdázásban az első volt).
A játékosként kétszeres olimpiai bajnok Markotvits Kálmán a 2009-es halála előtti évben, családjának szánt életrajzi könyvhöz beszélt részletesen e sorok írójának a katalánok különös világáról. Mindezt a nyilvánosság még nem ismerhette meg.
Első élménye még 1957-ből származott, a magyar válogatott akkor éppen olimpiai címvédő volt, a spanyol póló pedig nem volt még sehol.
Egy barcelonai tornán így 11-0-ra győztek a mieink.
Amikor két évtizeddel később, 1979-ben edzőként Club Natació Barcelonához szerződött, már egész más állapotban volt a sportág. De volt még hová fejleszteni.
– Húsvétkor mentem ki, Zürichtől Kubala Lászlóval utaztam együtt, tőle tudtam meg, hogy Spanyolországban csak az számít edzőnek, aki a spanyol bajnokságot megnyeri a csapatával. Ilyen hatalmas értéke van arrafelé a nemzeti bajnokságnak, többre becsülik mindennél, nyerhetsz akár BEK-et, Bajnokok Ligáját, Euroligát is, mindez csak hab a tortán – mondta Markovits Kálmán, akihez később a családja is kiköltözött, Markoviték Zsiguliját mindeki meg is bámulta odakint, ahogyan ők is lelkesen nézték első színes tévéjüket. – A hetvenes években arrafelé még mindenki ott rendezte a hazai meccsét, ahol akarta, nem egyszer huszonötösben pólóztak, az én unszolásomra viszont szabályos méretű pályán, vagyis legalább harminchármas medencékben játszották ezután a bajnoki mérkőzéseket. A csapatunknál addig rendszeresen ingyen engedték be az embereket, elismertem a klubnál, hogy szép ez a gesztus, de azt mondtam: meg fogjátok látni, ha csak egy pesetáért is, de jegyet árultok, sokkal többen jönnek el. Kétszer annyi nézőnk lett, persze nem volt drága a belépő. A rangadókra megtelt a lelátó, kétezren szurkoltak nekünk.
A katalánok múltja, lelkivilága természetesen fontos szerepet játszik abban, hogy erőteljes függetlenségi törekvések jellemzik őket.
– A nyelvük számomra nem hasonlít a spanyolhoz; a játékosok, ha azt akarták, hogy ne értsem, amit egymás között mondanak, katalánul kezdtek beszélni – emlékezett vissza a magyar szakember. – Érdekes fajta a katalán, zárkózott, nacionalista. A katalánok annyira katalánok, hogy társaságban amúgy is ritkán veszik figyelembe, ha valaki nem érti meg őket, akkor is úgy fejezik ki inkább magukat. Mindehhez hozzá tartozik, hogy
Franco betiltotta a maga idejében az anyanyelvük használatát, csak négy fal között beszélhették,
az idősebbek ezért sem írni, sem olvasni nem tudták. A szembenállás kifejezésére tört ki a katalánmánia Franco halála után, ma már csak ezt használják az iskolától kezdve mindenhol, bár másnak szörnyű nehéz így velük. A pólósok között mindenki e nemzethez tartozott, a legjobb játékosaim, Manuel Estiarte és Joan Jané nagyon büszkék voltak rá, olyan katalánok voltak, amennyire csak lehet, de ezt sohasem éreztették velem.
Jané később edzőként lett nagy ellenfele Magyarországnak, Spanyolországot 1996-ban olimpiai győzelemre, 1998-ban világbajnoki diadalra vezette. Az atlantai játékokon az elődöntőben, a perth-i vb-n a döntőben múlta fel a csapatával a mieinket. Estriarte játékosként nálunk is fogalommá vált: 15 éves korától kezdve huszonhárom éven át volt válogatott (összesen 578-szor), hétszer egymás után megválasztották a világ legjobb vízilabdázójának, hat olimpián 127 gólt lőtt (spanyol színekben összesen 1561-et).
– Az első kinti szezonomban felfigyeltem Manuel Estiartéra, aki Manrésában lakott, a harmadikak lettek a bajnokságban – mondta Markovits Kálmán. – Valaki más is biztos elhalászta volna, ha én nem hozatom el onnan; azt mondtam: ahhoz hogy Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyerjünk, ő kell. Más típus volt, mint Joan Jané: Jané az ész, Estiarte a virtuozitás. Janéra irányító készségű, megfontolt, rutinos, technikás pólósként számíthattam, aki ragyogóan passzolt és kiválóan lőtt. Remekül tudott alkalmazkodni a mérkőzések körülményeihez, éppen ezért később trénerként is kiválónak bizonyult. Az első barcelonai évemben ő volt az egyetlen, akit kértem, hogy igazoljunk le, helyi fiú volt, de elment Zaragozába vízilabdázni. Igazi csapatjátékosnak lehet tekinteni, mégsem szeretett edzeni. Nehézsúlyúnak számított a száz kilójával, neki munka volt az edzés.
De a legprofibbak közé tartozott így is, még a levegővételeit is bekalkulálta a játékába.
Azt mondta viszont nekem, nem megy be centerbe, mert ráakaszkodnak a nyakára, és ő elsüllyed. Estiarte pont az ellenkezője, hatvan kilós, gyors, gólérzékeny, hihetetlen munkabírású, de tele ravaszsággal is. És még nagyon látványosan is tudott pólózni. Miután fegyelemre tanítottam, céltudatos embert ismertem meg benne, aki mindig pontosan tisztában volt vele, mit csinál. Rendesen élte az életét, a családjától minden segítséget megkapott, ezért is lehetett képes ennyi mindent kihozni magából. Rendkívül profi szemléletet sajátított el, a legideálisabb partnere lett az edzőnek, minden feladatot elvégzett, ezért válhatott belőle a világ legjobb játékosa. A visszavonulásakor szerintem ötven százalékot veszített az értékéből a spanyol vízilabdázás. Később a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett.
2000-től 2006-ig tartozott a NOB kötelékébe, 2008 óta pedig napjainak legsikeresebb futballedzőjénél, a szintén katalán Josep Guardiolánál állandó stábtagnak számít, az FC Barcelona után a Bayern Münchennél is számított rá, és magával vitte a Manchester Cityhez is.
A Markovits Kálmán, Manuel Estiarte, Joan Jané fémjelezte CN Barcelona 1980-ban és 1981-ben megnyerte a spanyol bajnokságot, majd megrendezhette a Bajnokcsapatok Európa Kupájának négyes döntőjét, vendégül látva a német Spandaut, a holland Alphent és – a Vasast. A torna a klub és Markovits Kálmán mint klubedző legnagyobb sikerével zárult, a Club Natació Barcelona BEK-győztes lett. 1981. december 4-én 9–8-ra legyűrte a hollandokat, másnap három góllal a magyarokat, Mikuláskor pedig az addig veretlen németeket 12–11-re birkózta le.
Mint látszik, éppen a Vasas elleni lett a legsimább meccs, pedig Faragó Tamás és Csapó Gábor, a magyar bajnok két legnevesebb olimpiai bajnoka, tudása legjavát nyújtotta,
Faragó nyolc, Csapó négy gólt lőtt a katalán csapatnak.
Markovits Kálmán tanítványai jobban elosztották a terheket és a gólokat, Jané háromszor talált be, Estiarte négyszer, és őket is felülmúlta Antoni Aguilar, hat találattal. Potyogtak a gólok, már az első negyedben 6–3-ra elhúzott a Barcelona, végül 15–12-re nyert.
– A Vasas szívügyem volt egész életemben, ott játszottam, olimpiai bajnok lettem a klub tagjaként, de a profi szemlélet alapján most a Barcelonát kellett segítenem – mondta Markovits Kálmán, akinek két legjobb játékosáról ezzel a címmel írt anno a helyi sajtó: „Jané-Estiarte: El dúo mágico”.
Markovits Kálmánnak viszont, nem először, a szívére ment az edzői hivatás.
– Egy vasárnapi meccsről a kórházba kerültem, majd kedden leállt a szívem. Ez volt a második infarktusom, később aztán jött a többi is – mesélte. – A BEK-győzelemnek köszönhetően kineveztek spanyol szövetségi kapitánynak. Sokan féltettek, hogy a kapitányi munka az egészségem rovására megy. Az 1985-ös szófiai Európa-bajnokságon én vezettem az ország válogatottját, de nem szerepeltünk jól. Újabb műtétek vártak rám, a szövetségnél pedig felmondtak nekem, és 1986-ban hazaköltöztünk.
