Fa Nándor: Örömmel mennék én most is, a vágy vinne, de az eszem megálljt parancsol

A vitorlázó szerint Magyarországon egyre inkább szükségletté válik a vitorlázás. Interjú.

– Sokféle ember megjelent új könyve bemutatóin. Kiknek íródott a Magad, uram? A magányos farkasoknak, netán az álmodozóknak?
– Azt hiszem, mindenkinek egy kicsit. Nem akartam külön célcsoportot, inkább betekintést szerettem volna adni akár önmagamnak is, hogy egy ilyen „emberjelenség” hogyan alakul ki, milyen stációkon keresztül. Hogy milyen dolgok, történések voltak rám olyan hatással, amelyek miatt, ha úgy tetszik, ennyire „deviáns” lettem az átlagemberhez képest. Anyám fogalmazta ezt meg így annak idején. Szerinte az az ember a normális, aki rendben teszi a dolgát mindennap, csendben, szépen. De hát ez ő volt, az ő élete. Nem „nyomtak” engem iskolákba, „miniszterképzőbe”, nem motiváltak semmire. A bátyáimmal mégis mind tele voltunk ambícióval, hogy valamit csináljunk. Ketten disszidáltak közülük, egy itthon próbált egy kis birtokon „szöszmötölni”. Akik kimentek, egzisztenciát teremtettek, de sosem lettek részei a kinti közegnek. Keresztény emberként mentek el Németországba, és a mai napig magyarok. Ha jól akarják érezni magukat, hazajönnek. Gondolkozom azon, miért lettem ilyen, amilyen vagyok. Látva azt, hogy milyen ma a magyar társadalom és milyenek a mai fiatalok, azt gondolom, lehet jelentősége egy efféle könyvnek, ami bemutat egy téglákból összerakódó életet. Azt remélem, mindenki talál benne valamilyen epizódot, ami neki szól. Mindig is foglalkoztattak a nagy filozófiai, vallási kérdések; veszem a bátorságot, hogy én is kimondok dolgokat. Nem feltétlenül tudok adni kész válaszokat.

– A világ mögött álló „valami” megfejtésének vágya összefüggésben áll az extrém emberi teljesítménnyel?
– Megkérdőjelezhetetlen foglalkozni azzal, hogy mi ad az embernek erőt, mitől lép ki a saját komfortzónájából önként és dalolva, és ismer meg olyan világokat, amelyek csodálatosak, de nem békések és nem barátságosak. A tenger egészen más egy szobából, ugyanezt tudja mondani egy hegymászó is egy hegyről. Irgalmatlanul szép és irgalmatlanul embertelen közeg mind a kettő. Az óceánon olyan távolságok vannak, hogy át kell lépni a képzeletet: tudom, hogy ha abba az irányba megyek, akkor másfél hónap múlva érek szárazföldet. Fontos volt ezeket az élményeket egyedül megélve szembesülnöm önmagammal. A naplót pedig folyamatosan írtam.

– Meglepte, hogy az ön magányban, az adott pillanatban született gondolatai ennyi embert érdekelnek?
– Sosem lehet tudni, hogy mi érdekli az embereket. A média mára teljesen más dolgokat tüntet fel érdekesnek, mint ami például az én gyerekkoromban az volt; az én életemben a sport, a vállalkozás, a jó értelemben vett kaland teljesen más volt, mint ma. Hogy ennek mi a magyarázata, azt mindnyájan szeretnénk tudni. A körülöttünk és a bennünk lévő változás persze nem feltétlenül negatív, de nem is pozitív. Amerre tartunk, azt próbáljuk megfejteni. Érdekes, hogyan vesz minket körbe például egyre inkább a mesterséges intelligencia.

– Ugyanakkor mintha arra utalt volna a könyvbemutatón, hogy sokkal többet szeretett volna „szakmázni” a hasábokon.
– Ez így van. De el kellett dönteni, hogy belemegyünk-e egy, a Spirit of Hungary (Fa Nándor földkerülő vitorlása – a szerk.) útjáról szóló könyvbe, kibővítve, részletezve azt, amit az interneten mindenki végigkövethetett, vagy egy teljesen más üzenetet próbálunk megfogalmazni. A könyv apropóját természetesen az út adta, illetve a vitorlás-pályafutásom befejezése, ami számomra kerek egész volt, lezárult. Persze a hajónaplót könyvben kiadni egyszerűbb lett volna: összeválogatjuk, írok valamit az elejére meg a végére, és kész. A kiadó és én is végül azt gondoltam, több újdonságot tudok mondani, ha életrajzi pályára állítjuk. Ez lett belőle. Ennél sokkal több minden íródott, a felét ki kellett húzni.

– Mit kellett kihagynia, amit megírt volna?
– Egy egész fejezet maradt ki például az óceáni halászatról.

– Nocsak!
– Az ember bemegy egy étterembe vagy egy boltba, megveszi a halat, és természetesnek veszi. De nem látja mögötte az irdatlan halászflottákat. Na mindegy, kimaradt, de így is kerek egész a könyv.

– A könyv címe: Magad, uram. Mit jelent ez az ön számára? Szólóprojektnek fogja fel az egész életét, miközben családos ember? Mi a megfejtés?
– Munkacímként ezt leírtam már 1994-ben. Akkor, a BOC Challenge és az első Vendée Globe után el is kezdtem írni, de aztán ott maradt a polcon, olyanok voltak a kiadási viszonyok, hogy nem volt értelme megjelentetni. Most a kiadó beleszeretett. Én egészen kis srác korom óta úgy éltem, hogy soha nem vártam senkire. Az autóátalakítástól kezdve a hajóépítésig mindennel így voltam. Hajóépítő is úgy lettem, hogy nem volt kenulapát a házban, én pedig kenuzni akartam. Abban az időben nem úgy volt, hogy leakasztottam egyet a falról a háromszáz közül. Meg akartam kerülni a földet, megépítettem Gál Józseffel a Szent Jupátot. Versenyezni akartam, építettem egy jobb, nagyobb hajót. Hajótervezést tanultam Sydney-ben; és azt is, hogy nem elég azt tudni, amit más tud, kell hogy legyen vízióm, irány, hogy merre akarok menni. Nagyon kevés járt utat jártam. Kullogni mindenki tud.

– Az ismert szólás második felét, „ha szolgád nincs”, tudatosan hagyta el? Korábban többször lehetett arról hallani, hogy nagy összeveszések kísérték például a hajóépítéseket. Nehéz ember a csapatmunkára?
– A mondat második felének esetemben nincs üzenete. Nincs szolgám, soha nem is akartam. Társakat kerestem, csapatban akartam dolgozni, de nem voltam könnyű partner semmiben. A maximalisták nehéz emberek. Mindenben ilyen vagyok, ha valami nem érdekel, egyáltalán nem csinálom. Amikor fiatal voltam, még toleráns sem voltam, beszóltam az atyaúristennek is. De hát nem mindenki hozza azt az ambícióhalmazt, ami nekem van. Ahogy nyomultam előre egy ügyben, mindig egyedül találtam magam a végén.

– Fél éve vége a Spirit of Hungary-projektnek, visszaállt a régi kerékvágásba. Hogyan néznek ki Fa Nándor hétköznapjai?
– Most már húsz éve kikötők tervezésével, építésével foglalkozom, van egy cégem. Ezt persze bezártam négy évre, amíg készültem a Vendée Globe-ra, de már az óceánon tervben volt, hogy ha hazajövök, újra működni fog. Most fellendülés van, élénkül a piac, vannak ambíciók, és úgy tűnik, van pénz is.

– Hol épít most kikötőket?
– A Balatonon is, máshol is magyar vizeken. Ami az én dolgom: elkezdek rajzolni, gondolkodni, tárgyalni, rajzolni, gondolkodni, tárgyalni, és két év múlva lesz belőle feladat. Kikristályosodik, hogy ki mit akar. Kisebb munkákon már a nyáron túl voltunk. Nem kell megmondanom a frankót, tervezek. Nálunk, a műhelyben legyártják az eszközöket, aztán jöhet a szerelés a helyszínen. A Dunán is, a Tiszán is, túrakajak-megállótól a nagyobb, 300 hajóhelyes kikötőig minden. Kikötőkkel rendelkezni ugyanolyan fontos, mint biztonságos autóparkolókkal.

– Ekkora tömegbázisa volna a vitorlázásnak Magyarországon? El tudja képzelni, hogy akár a közoktatáson keresztül mindenkihez eljut?
– Ha a kérdés úgy merül fel, hogy tud-e annyira részévé válni a társadalomnak, mint Franciaországban vagy Nagy-Britanniában, akkor azt mondom: nem. De ha arra gondolok, hogy itt vannak a tavaink, egy „ugrásra” az Adria, és minden harmadik embernek, akivel beszélek, van vitorlázóélménye, vagy csak egy kis hajót szeretne valahol, azt gondolom, egyre inkább szükségletté válik. Egy rétegnek ez sport és önkifejeződés, egy másik rétegnek kikapcsolódás. Régen az emberek vettek egy parcellát, és túrták. Ma elmennek a kikötőbe, és a hajójukban vannak, együtt a többiekkel. Mobil nyaraló! A víznek megvan a maga misztériuma.

– A szóló Balaton-kerülő vitorlásversenyt, amit ön talált ki, szintén folytatja szervezőként. Találkozik olyan innovációkkal, amelyek mozgatják a fantáziáját? Mit lát itthon a magyaroktól?
– Tizennyolcadik éve szervezek versenyeket a Balatonon pontosan azzal a szándékkal, hogy a szólóvitorlázást a köztudatba vigyem. A célom, hogy a vitorlástársadalom felfogja, a hajó nem az, amit megveszek a boltban, és valahogy megy, hanem meg kell kreálni azt a hajót, amitől jobb, biztonságosabb, stabilabb lesz, mint más. Rohamos léptekkel fejlődtünk fel a nemzetközi mezőnyhöz. A Balatonon ma már olyan a hajópark, ami ennek hatására fejlődött ki. Az első hajó az enyém volt, mert mondtam egy ideig, hogy csinálják, aztán inkább megmutattam. A legutóbbi versenyen volt két szlovén hajós, tátották a szájukat, hogy a magyar szólóvitorlázás hol tart. Én a magam hajóját uszonyosítani fogom, de újat nem építek már, noha megvan a fejemben egy olyan IMOCA60-as terve, amivel Vendée Globe-ot lehet nyerni.

– Miért nem épít új hajót?
– A magyar gazdaság talán elég erős, hogy megfinanszírozzon egy ilyet reklámalapon, de magamban már nem találom azt az erőt, hogy egy hajót nyerő eséllyel „megvitorlázzak”, valószínűleg azért, mert már nincs meg ez az erő. A tisztes helytállás meg nem érdekel.

– Lát olyan fiatalokat itthon, akik az önéhez hasonló elszántsággal, tanulási vággyal, önfejűséggel rendelkeznek, amivel sokra vihetik akár az óceánon is?
– Vannak ilyenek, de kevesen. De ez nem új, régen sem lehetett Dunát rekeszteni olyan figurákkal, mint én vagy Gál József. Fantáziadús legények minden versenyen megjelennek csillogó szemmel, tanulmányozzák a hajóinkat, vágyaik vannak. De tudni kell: ez nem filléres sportág, és kell hozzá bizonyos érettség is. Az a francia hajótervező, aki a nyerő IMOCA-kat ma kitalálja, 1990-ben ugyanígy gyerekként kéredzkedett fel az én hajómra, én meg mondtam neki: gyere, öcsi. Ilyen gyerekek most is vannak, Balatonfüreden is.

– Hazatérésekor tavasszal lapunknak említette, hogy felajánlotta a tudását a Vendée Globe föld körüli vitorlásverseny szervezőinek. Jött valami válasz a franciák részéről?
– Felvetették, hogy különböző szinteken szükség volna rám, akár a verseny rendezőcsapatában. Mondtam, hogy rendben. Azzal kezdtem – mint aktív figura, lehet, hogy túlértékelve a kérést –, hogy leírtam, mit reformálnék meg: a francia hajókat angolok mérjék fel, és ne franciák, mert így korrekt. Fejlesztési elképzeléseket is írtam a hajóosztályhoz. Ez aztán valószínűleg eltántorította őket a további együttműködéstől. Fiatal vitorlázók szintén megkerestek, már a következő vagy az az utáni Vendée Globe-bal kapcsolatban.

– Magyar van köztük?
– Nem. Franciák. Van egy 15 éves gyerek, akit sose láttam még, vele egy éve folyamatosan kommunikálok, és küldi a terveit. Valószínűleg meg fogja valósítani az elképzeléseit.

– A versenyvágy, a sebesség szeretete most, a szárazföldön, visszavonult vitorlázóként hogyan érvényesül az életében?
– Meg kell barátkoznom azzal, hogy a fantáziámban és a vágyaimban kontrolláltan mi van, és hogy ehhez képest mi szerepel a reális jövőképemben. Önfegyelem kell ahhoz, hogy tudomásul vegyem: az én időm lejárt. Hasznosulnom kell a jövőben is, és élvezni, hogy átadom a tudást. Örömmel mennék én most is, a vágy vinne, de az eszem azt mondja: „Öreg, állj meg!”