Miklós Edit: Konkrétan halálfélelmem volt, fulladoztam

Tavaly januári balesetét és egész életútját írta le a síző, megdöbbentő őszinteséggel és részletességgel.

A sérülésekhez kötődő vallomása is tanulságos: „Amikor egy sportoló megsérül, hirtelen lesz ideje átgondolni a dolgokat. Ilyenkor ugyanis nem vagy abban a sietségben, hogy vége a szezonnak, jaj, akkor gyorsan nyaralás, aztán gyorsan kell edzeni. Ilyenkor van mindenre időd: megemészteni, hogy akkor ez miért történt, s hogy hogy tudsz visszajönni. Valamilyen szinten mindig bölcsebb leszel egy ilyen, vagy akármilyen sérülés után.”

Ez azért is érdekes, mert a mostani az ötödik alkalom, amikor újra kell kezdenie: 2017 előtt 2005-ben és 2010-ben is lesérült, 2011-ben pedig átjött Romániából Magyarországra, amit szintén egy újrakezdésnek fog fel. „Két lehetőségem volt: abbahagyom, vagy folytatom, de átmegyek Magyarországra. Ennél a verziónál maradtam.

A románokkal akkor már úgymond nem egyeztem. Inkább keresztbe raktak nekem.

Kaszó Klára, a magyar szövetség elnöke viszont nagyon sokat segített nekem. Ő intézte el azt, hogy át tudjak jönni. Megkaptam a magyar állampolgárságot. Ez sem volt egyszerű, de a neheze még csak utána jött. A váltással elveszítettem az összes FIS-pontomat. Úgy versenyeztem, mint egy 16 éves, aki akkor lépett be a FIS-rendszerbe.” (A FIS a nemzetközi szövetség rövidítése, s ez a ranglista mutatja a síelők teljesítményét – a szerk.)

Kicsike félelem nélkül

A sportággal való megismerkedéséről így írt: „Úgy kezdtem el, hogy a bátyám ment el egyszer sízni, és akkor én, Kicsike mindig mentem vele. Ezért is volt ez a becenevem, mert én voltam a kistestvér. Ment Hunor, a bátyám, Kicsike ment vele. Ő elment sízni, én is elmentem sízni. Elment taekwondózni, elmentem én is. Teniszezni, ő is, én is. Mindig valahova követtem.” Kitalálhatták: végül a síelést választotta, mivel abban voltak a legkiemelkedőbb eredményei, a nála idősebbeket is megverte.

A sportolót szülei mindig féltik, ő azonban nem tart semmitől: „Bennem konkrét félelem viszont nincs, inkább egyfajta tiszteletet érzek. Fontos, hogy legyen egyfajta tiszteleted a pálya iránt. Olyan ez, mint amikor elmész kempingezni, vagy kirándulni. Akkor is kell, hogy kialakuljon a tisztelet a természettel kapcsolatban. Az kell, hogy legyen benned, hogy bármi megtörténhet. Viszont ha én tudom, mit teszek, s bízok magamban, akkor valószínűleg nem történik semmi nagy baj.

Ha úgy mész le a pályán, hogy félsz, ha be vagy szarva, hogy »jajj, istenem, most fogok meghalni«,

akkor biztosan földhöz vered magad a második kanyarban. Akkor már inkább érdemes a meredek részen kicsit lefékezni.”

A 2014-es olimpiai hetedik hely nagy elégtétel volt számára, ami után kimondta, hogy olimpiai bajnok szeretne lenni. Emiatt sokszor kérdőre vonták, erre is reagált: „Lehet furcsa, hogy nyíltan kimondom a céljaimat. Én szerintem túl őszinte vagyok. De ha már egyszer kimondtam, hogy érem a cél, akkor nem kezdek el meghátrálni ebből, mert hát tényleg ez a célunk. Én úgy gondolom, hogy ha nem mered kimondani, ha te nem hiszed el, akkor hogy sikerüljön? Én is unom, hogy mindig azt kérdezik tőlem, hogy „és akkor még mindig az aranyérem, még mindig az a cél?” Viszont én azt mondom, hogy ha nem jön össze, akkor nem jön össze. Akkor úgy kellett sikerüljön. De

én legalább ki merem mondani a céljaimat.

A céljaimat, mert nem álmok ezek, mert mi nem álmodozunk, hanem céljaink vannak. A célt pedig el lehet érni. (...) Amit én mondok, annak mindig van valami realitása.”

A számos további érdekességet tartalmazó írás itt érhető el.