Sosem gondoltam volna, hogy valaha a seprű, a kő, a talp és a ház szavakat egy szövegkörnyezetben fogom említeni, pláne nem egy sportághoz kötődően. Aztán a Magyar Olimpiai Bizottság és a hazai sportági szövetség szervezésében csütörtökön lehetőséget kaptunk, hogy kipróbálhassuk a curlinget.
Igaz, eleinte tényleg úgy tűnt, részemről csak próbálkozás lesz belőle. Egyrészt, mert előzetesen nem tudtam sokkal többet a sportágról, mint hogy a jégen csúszó köveket némi söprögetéssel kísérve kell célba juttatni, másrészt pedig azért, mert a budapesti kamaraerdei pálya jegén megtett első lépéseimkor úgy tűnt, nagyobb esélye van annak, hogy hanyatt vágódom, mint hogy átérek a „túlpartra”.
Ekkor – első leckeként – azt gyakoroltuk, hogy az ügyetlenebbik lábunkra a műanyag csúszótalpat felhelyezve, a másikkal pedig óvatosan lökve magunkat, hogyan tudunk evickélni a jégen. Erre épült a lökés próbálgatása, aminél már jóval összetettebb a helyzet: a hackből (vagyis a „rajtgépből”) megfelelő test- és seprűtartással kell kilőni, miközben csúsztatjuk magunk előtt a kör alakú, húszkilós követ, arra is figyelve, hogy azt miként engedjük el.
Ráadásul a kő fogantyúját (hát, ezt is biztos másképpen mondják a profik ) úgy kell tartani, hogy azt a kívánt iránytól függően 10 óra vagy 2 óra felé forgassuk, ezáltal kissé megpörgetve lökhessük el.
Egy hajszálon múlik, hogy megfelelően eltaláljuk-e a forgatás és a pördítés mértékét,
de megnyugtatólag hatott, hogy a minket oktató Palancsa Dorottya – aki 2013-ban és 2015-ben világbajnok volt Kiss Zsolttal, ám a vegyes párosok első olimpiai fellépésére a felerősödött mezőnyben tavaly nem tudtak kvalifikálni – elárulta: 12 éve játszik, és még így is előfordul, hogy nem talál be a házba.
Hogy hova? A ház jelenti azt a negyven méterrel távolabb lévő területet, amelyet egy jégre festett céltáblához hasonlíthatnánk. Itt kell azt elérni, hogy a mi köveink uralkodjanak minél inkább középen (egy játszmában, azaz endben nyolc-nyolc követ lök a két csapat, egy olimpiai meccs tíz endből áll, de a további szabályismertetéstől ezúttal eltekintenénk).
Akiknek már ennyi összetevő felemlegetésével elvettem a kedvét a curlingezéstől, azok számára van egy jó hírem: nekem is elég volt négy-ötpróbálkozás, hogy egész jó irányba és sebességgel menjen a kövem. Sőt, amikor később három indexes kollégával csapatba verődve megmérkőztünk a Palancsa–Kiss duóval, az első lökésemkor kiütöttem középről a világbajnok vegyes páros kövét. Ám még le sem csengett a viccelődés a rovatból való átigazolásomról, már a profik három köve csücsült a házban, meg is nyerték az első endet 3-0-ra. A második félidő eredményének ismertetésétől szintén eltekintenék...
Pedig előre tisztáztuk: ők nem söpörhetnek. Aki még annyira sem ismerte a curlinget előzetesen, mint én, az is tudhatja, hogy kívülről nézve ez a sportág legmókásabbnak ható eleme.
– A jó söprés rengeteget számít, a kőnek az irányát és a sebességét is lehet vele változtatni – mondja Palancsa Dorottya,
aki szerint egy erősen söprő (vagyis a jég felületét a kő útja előtt a különleges szövettel ellátott seprűvel intenzíven sikáló) játékos akár négy métert is tud húzni egy kövön. Amúgy egy kezdő is segíthet rajta negyedennyit, de a legizgalmasabb talán azt megtippelni, egy-egy lökésnél kell-e egyáltalán söpörni, s ha igen, mennyit a célba éréshez. A rásegítés elengedése azért is előnyös, mert meglehetősen fárasztó tevékenység ez. Aztán két lihegésem között felvilágosítottak: egy vb-meccsen 60 követ söpör, aki csak söprő játékos.
A Kamaraerdei Curling Club csarnoka ugyan egyelőre az egyetlen szabványméretű versenytér idehaza (bár bő száz igazolt sportolóra nem is biztos, hogy kell sokkal több), és
csúcsidőszakban húszezer forint a két pálya egyikének a bérleti díja egy órára,
de bátran merjük ajánlani a sportág kipróbálását. Persze fel kell készülni a plusz 3 Celsius-fokos hőmérsékletre: vastag zokni, sapka és sál sem árt – igaz, az öltönyben érkező MOB-elnök, Kulcsár Krisztián is megoldotta, hogy játszani tudjon.
