Legalább három, de inkább négy sérült végtaggal, kerekesszékekben ülve, rögbiszerűen játsszák, brutális ütközések közepette kell a gólvonalon átjuttatni a labdát. Négy a négy ellen. Ez azért szerencsés, mert Magyarországnak éppen nyolc aktív játékosa van, Szegedtől a Kisalföldön át Felvidékig, más kérdés, hogy nem tud mindenki minden hétvégén eljönni az edzésre Budakeszire, a rehabilitiációs intézet tornacsarnokába.
Amikor ott jártunk, hatan voltak, edző nélkül, minimális segítővel. Ha egy szóval jellemeznénk mindezt, akkor az a kitartás lenne.
Ezek a hétvégék önmagukban is jelentenek valamit, leginkább a közös sportolás örömét, de kellenek célok, kell jövőkép, kellenek meccsek. Amelyekhez legközelebb Kölnbe kell utazniuk, a március 23-án kezdődő tornára. Nem távolság egy olyan sportágban, amely világviszonylatban a parasport egyik csúcsát jelenti látványban, népszerűségben. Nagyhatalma Ausztrália, az Egyesült Államok, Kanada, Japán; a paralimpiai döntőket telt ház, tíz-tizenötezer ember szurkolja végig, és persze ott van a Gyilkos labda – A kerekesszék harcosai (Murderball) című amerikai dokumentumfilm, amely szinte testközelbe hozza a kerekesszékes rögbit.
Ahhoz, hogy a sportághoz használt, nagyon masszív kerekesszékek testközelbe érjenek, át kell repülniük a fél világot. Mint Budakeszin a magyar játékosok elmondták, az övéket is Új-Zélandon gyártják, személyre szabva, fejenként több mint másfél millió forintért.
Honnan van rá pénz? Gattyán György üzletember például egy éven át adott havi félmillió forintot, Áder János köztársasági elnök kiutaltatott egyszeri hárommilliót, egy-egy támogató pedig megtoldja mindezt egy-egy millióval. A játékosok – helyes – információja és reményei szerint pedig van olyan szakági szövetség itthon, amely már nem tud mit kezdeni a pénzével, és itt, a kerekesszékes rögbiben legalább nemes célra adhatná a közeljövőben.
Ez a társaság, a Wildboars (vaddisznók) közel tíz éve küzd azért, hogy legyőzze önmagát és egyre több ellenfelet. Ott voltunk a kezdeteknél, 2009-ben, amikor emberek harminc-negyven évesen egy teljesen új sportágba kezdtek. Láthatóan jobb játékosok lettek azóta, ezt ugyanígy gondolja a legjobbjuk, Csiszári Attila is, az elmúlt évek nagy fogása.
Fotós kollégánk jelezte a játék közben: nemigen lehet olyan képet készíteni, amelyen nem ő dominálna. Ha már létezik egy olyan film, hogy A bal lábam – nem is akármilyen: Daniel-Day Lewis Oscar-díjat kapott főszereplőként –, a virágzó magyar filmiparban megszülethetne A bal kezem. A csíkszentmihályi Csiszári Attilának 1993-ban, tizenhét éves korában ez az egyetlen végtagja maradt meg, amikor az állomás előtt lassító vonatról bezuhant a sín és a peron közé. Azóta jelenség lett a magyar parasportban, legyen az tenisz vagy rögbi, valódi erőtől duzzadó vagányság, akivel elég két szót váltani ahhoz, hogy érezzük, egészséges emberrel van dolgunk. Lélekben és testben.
Reggelente két gyermekét iskolába viszi, majd Szobról Budapestre vezet, ahol – informatikusi végzettséggel – negyven ember munkáját irányítja, további húszét pedig társadalmi munkában látja el. „Minden percem be van osztva, de én ezt szeretem” – mondta.
A csapat másik nagy pontgyárosa Farkas László Szegedről. Algyőn munkahelyi baleset érte, neki viszont majdnem ép mindkét keze, ami aranyat ér ebben a sportban. Sokszor tőle hangos a pálya, igazi magyar csapatjátékos, aki hangosan szidja önmagát, és húzza az ellenfelet. Tőle tudjuk, miért szűkös az utánpótlás: „Sokan ki sem próbálják a rögbit, mert féltik a gerincüket. Mit féltenek már azon? Múltkor úgy nekimentem Ádámnak, hogy fejre esett.”
Hát igen. Onnan nézve talán már nincs veszítenivaló. Innen nézve azért ez néha ijesztő.
Porubsky Ádámot, a csapat legifjabb tagját szombatonként az édesapja hozza el a felvidéki Farkasdról, de hamarosan abba a korba ér, hogy vezetni fog, és egyedül is jöhet. Két súlyosan sérült kézfejjel, béna ujjakkal, mint a csapat többsége. Majdani jogosítványa annyiban nehezebbé teszi az edzések lebonyolítását, hogy Ádám édesapja, Péter a legnagyobb segítségnek számít játék közben.
„Egy kézlegyintésről tudja, kinek mi baja” – jellemezte Farkas László, elsősorban arra utalva, hogy az ütközések után sokszor javítani kell a székeket, Porubsky Péter pedig ezt a mesterséget is nagyon kitanulta.
Az edzői feladatokat ma már az egyik védőjátékos, Oszlánczi Kristóf látja el, önmagát képezi az internetről, illetve edzőtáborokba idehívott külföldi trénerekkel. Színes egyéniségeket dirigál, ilyen Hegyes Ferenc is, az együttes doyenje, akinek a játékintelligenciája tükrözi, mennyire ismeri és érti az olyan csapatsportokat, mint a kézilabda.
Tilai Gergő ragyogó humora mellett a lendületet és a vadságot testesíti meg,
de csak annyira, amennyire egy ilyen nevű együttesnek erre szüksége is van. Mindezt Jakobi Judit ellensúlyozza a szelídségével, nőiességével.
A klubvezető maga is ott van a pályán. Koller Sándor 2012-ben vette át az irányítást a pályán kívül, és magyar parasport egyik élharcosa lett akkor, amikor három éve a sikkasztással vádolt Gömöri Zsolt szövetségi elnökkel szemben ellentábor szerveződött.
Ottjártunk óta újabb löketet kapott a csapat, mert kettővel nőtt a létszám. A komoly karatemúlttal rendelkező Dobos Réka is csatlakozott a csapathoz, neki 2014 karácsonyán munkába menet autóbalesetben törtek el a gerinccsigolyái. Az informatikus Horváth Tádé Norbert egyelőre tanul, de csatlakozik a társasághoz.
Amelyet mindenkinek érdemes megismernie egy szombat délelőtti kirándulás keretében az amúgy is szép Budakeszin.
