Felícia – pontosabban Lici, mert a Dömény családban mindenki így becézi a hatodik osztályt most kezdő kislányt – már négyévesen megtanult lovagolni, de aztán gyorsan elcsábította a legnőiesebb sportág, a ritmikus gimnasztika, no meg a balett – szerencsére csak átmenetileg.
„Egy darabig párhuzamosan űztem az rg-t és a lovaglást, de aztán az orvosok azt mondták, magas lány leszek – édesapám is két méteres –, válasszak magamnak más sportágat. Így fájó szívvel, de felhagytam a ritmikus gimnasztikával – meséli Lici. – Tavaly májusban egy pomázi majálison, a házunktól nem messze először láttam lovasíjászokat, és azonnal kedvet kaptam ehhez roppant nehéznek tűnő, de izgalmas sporthoz. Nyáron már el is kezdtem az edzéseket, s mivel a lovaglással sohasem szakítottam, az alapokkal nem volt gondom. Itt nem jelentett hátrányt, hogy az átlagosnál magasabb termetű vagyok, sőt, még előny is, hogy magasabbról tudom elengedni a nyílvesszőket.”
Bizony, a nyílvesszőket, mert a lovasíjászat három szakága közül a magyarban egy 90 méteres, egyenes vonalú pályán kell vágtában végiglovagolni, közben megmarkolni a hét nyílvesszőt, s valamennyit beleküldeni az útvonalra merőlegesen, attól tíz méterre felállított három céltáblába. S mindezt természetesen úgy, hogy a versenyző nem fogja a kantárt, hiszen közben lőnie is kell, és értelemszerűen nincs három keze az embernek…
A másik két szakág egyébként az úgynevezett koreai és a lengyel, előbbinek hosszabb a távja és nagyobb sebességgel vágtáznak, utóbbi pedig egyfajta tereplovaglással kombinált íjászat, és Lici ezekben is rajthoz áll.
„A lovak iránti rajongásom csábított ehhez a sportághoz – mondja a lovasíjász kislány. – Van egy hobbilovam, egy Csubakka nevű shetlandi pónim, aki a Star Wars-sorozat egyik hőséről kapta a nevét. A versenylovam is egy kis termetű mén, egy törpepóni, ez utóbbinak Dolfi a neve. Amúgy nem veszélytelen sportág a lovasíjászat, már csak azért sem, mert lövés közben az ember nem fogja a kantárt. Én is megismerkedtem már többször is az anyafölddel, egy alkalommal pedig olyat bakolt Dolfi (a bakolás azt jelenti, hogy a ló váratlanul kitámaszt a két mellső lábával, s ilyenkor a lovas óhatatlanul átrepül a paripa feje felett – a szerk.), hogy repültem, s amikor átvágtázott a fejem felett, a patájával feltépte a felső ajkamat. Azt nem mondom, hogy nem ijedtem meg, de összevarrták a sebet, és pár nap múlva már újra a nyeregben voltam.”
