Még fontos feladata van

Mi tagadás, többen meglepődtünk, amikor Török Ferenc, a kétszeres olimpiai és négyszeres világbajnok öttusázó, korábbi sikeres szövetségi kapitány is ott volt a múlt hét végén a Kincsem Parkban a budapesti vb éremátadói között, Kulcsár Krisztián MOB-elnök társaságában. Azt hittük, feszült a viszonya azzal a testülettel, amellyel nem is olyan régen még pereskedett. De nem, mint ahogy szeretett sportágáról is jóval kedvezőbb a véleménye, mint sok mai kritikusnak.

A kétszeres olimpiai bajnok nem félti szeretett sportágát Fotó: Havran Zoltán

– Fürdőköpenyben fogad bennünket délelőtt tizenegykor? Csak nem most ébresztettük fel?

– Elnézést, de most fejeztem be a teniszpartit, le kellett zuhanyoznom, mindjárt magamra kapok egy pólót a fotózáshoz…

– Nyolcvannégy évesen teniszezik?

– Nemcsak teniszezem, úszom is hetente legalább háromszor, résztávokat is, szóval vigyázok magamra. Még futok is, protézissel a bal térdemben.

– Meg is van az eredménye, gondolom, sohasem volt beteg.

– Micsoda?! A gerincemben csavarok vannak, tizenkét éve prosztatarákom volt, de kijöttem belőle, az egyik tüdőlebenyemet leoperálták, mert daganat volt rajta, igaz, szerencsére kiderült, hogy nem rosszindulatú.

– Akkor még inkább csodalény… De azt is mondta, hogy csak délután egyig ér rá, mert megy a bíróságra. Csak nem praktizál még mindig?

– Visszafogottan. Néhány rentábilis ügyet megtartottam, meg egy-két olyat, ami a szívügyem.

– Nem is kell magyaráznia. Feladata van.

– Erről van szó. Van két nagylányom, egy nagyfiam, kilenc unokám, öt dédunokám, de huszonhárom éve megözvegyültem, és újból megnősültem. Fannika lányom a második házasságomból tizenhét éves, a Csik Ferenc gimnázium­ba jár, gyönyörű, nyurga lány, lovagol. Tényleg van feladatom, fel kell nevelnem Fannit. Azt mondják, a feladat tartja életben, sőt fiatalon az embert.

– Nem tartozik a feladatai közé az öttusasport megmentése is? Találkoztam önnel a múlt héten a Kincsem Parkban, még érmet is adott át, Klaus Schormann, a nemzetközi szövetség, a UIPM elnöke és Albert monacói uralkodó herceg, valamint Kulcsár Krisztián MOB-elnök oldalán.

– Nem hiszem, hogy az öttusát meg kéne menteni, köszöni szépen, jól van.

– Nem mindenkinek ez a véleménye, állítólag a sportág olimpiai státusa is veszélyben van.

– Ugyan! Az öttusát megmentettük. Igen, ebben nekem is szerepem volt. Amikor 1993 és 1996 között a nemzetközi szövetség, a UIPM egyik alelnöke voltam, én javasoltam Schormann-nak, hogy vegyük be tiszteletbeli elnöknek II. Albert uralkodó herceget és a kis Samaranchot, a korábbi NOB-elnök fiát alelnöknek. Az ő tekintélyükkel olyan helyzetbe kerül majd a sportág, hogy nem merik megkérdőjelezni a helyét az ­olimpiai programban. Így is történt, én hátraléptem, jöttek Alberték, az öttusa pedig virul. Sőt lehet, hogy bejön egy harmadik szám a két egyéni mellé az olimpián, a vegyes váltó. A létszámot nem növeli, hiszen a női és a férfi mezőnyből áll össze a váltó. Nincs válságban az öttusa.

– Tényleg így gondolja?

– Tényleg. Nem rossz a mai öttusa. Szerethetőnek tartom. A kombinált szám, a „laser run” nagyszerű találmány, izgalmas, a nézők számára is élvezhető. Emellett megmaradt a többi tusa is, kell lovas- és vívóedzésekre járni a versenyzőknek, az persze sokaknak fáj – főleg a jó úszóknak –, hogy az úszás jelentősége csökkent. Tény, egy kicsit más sportág lett az öttusából, az én időmben még öt napig tartott, egészen más megterheléssel, a mostaninál komolyabb követelményekkel. A military kiemelkedő lovastudást igényelt, vívásban háromperces asszók voltak, 66 fős mezőny, most annak a fele. Zsinórban hat világversenyen megnyertem a vívást! Mi tizennégy-tizenhat órákat vívtunk! A háromszáz méteres úszás kétszázra zsugorodott. Mi húsz méterről húsz lövést adtunk le, forgótáblára, és négyezer métert futottunk terepen. Igaz, ami igaz, a pisztolylövés előtt célzóvizet ittunk.

– Amit betiltottak.

– Be, mert az 1965-ös lipcsei világbajnokság botrányosra sikeredett. Mi szállítottuk a külföldieknek is az ötvenfokos barackpálinkát. Egy erdőben volt a lövészet, én tizenegykor lőttem, fél tizenegykor kisétáltam az erdőbe, elővettem a táskámból a laposüveget, de abban a pillanatban jött Polzhuber, az osztrák versenyző, és – csak az ökör iszik magában – koccintottunk, megittuk. Aztán mondom neki, menjünk lőni. Nem, ő csak tizenkettőkor lő. Ajjaj, nem jó, addigra kijózanodsz. Nem, mert van nálam még egy üveggel, mondta. Tizenkettőkor betántorgott a lőállásba, még kint volt a versenybíró a táblánál, számolta az előző öttusázó találatait, amikor Polzhuber csőre töltött, és elsült a kezében a pisztoly. Mindenki belevetette magát a sárba – esett az eső –, és azzal be is fellegzett a célzóvíznek, betiltották a használatát.

A kétszeres olimpiai bajnok nem félti szeretett sportágát
Fotó: Havran Zoltán

– Elégedett volt a magyarok budapesti szereplésével?

– Nem. De mindennek megvan az oka.

– Halljuk!

– Szóval én ennél sokkal többet várok. Hozzászoktam a sikerekhez. A férfiaknál egyéniben egy ötödik meg egy tizenegyedik hely nem elégít ki. Nekem mindig az volt a mániám, hogy kizárólag a központi felkészítés tud eredményes lenni. A válogatottaknak nem a klubokban kell készülniük a világversenyekre. Már az én versenyzőkoromban is a központi felkészítés működött, Hegedűs Frici volt a kapitány, én a súgója, elfogadta a véleményemet. És amikor befejeztem a versenyzést, megint elkezdődött a „klubjáték”, elmaradtak az eredmények. Amikor 1976-ban megkaptam a szövetségi kapitányi posztot, visszatértem a központi felkészüléshez.

– Igen, de kilenc év kellett, mire Mizsér Attila 1985-ben, Melbourne-ben világbajnokságot tudott nyerni!

– Idő kellett hozzá. Kiválogattam a tizenkét, általam legjobbnak tartott versenyzőt, és megkezdtük a munkát. Elein­te csak ezüstérmek jöttek, el is neveztek ezüst Ferinek, de Melbourne-ben átszakadt a gát, megindult az aranytermelés. Négy éven át szakadatlanul. Az 1989-es budapesti vb-ig, ahol mindent megnyertünk, egyénit, csapatot, váltót.

– Melyik volt az első budapesti világbajnoksága?

– Az 1954-es, csakhogy azt részben Örkényben rendezték, legalábbis a lovaglást, mármint a militaryt, mert akkor még öt kilométeres tereplovaglás volt. Azon én még nem versenyeztem, csak néző voltam. A következő 1969-ben volt, amelyiken már nem indultam, pedig nagyon szerettem volna. Csakhogy az 1968-as mexikói olimpia után – ahol pedig nyertünk – kiraktak a csapatból. Indoklás nélkül. Pedig én voltam az agytröszt, mindent én intéztem, a felkészülést, minden egyebet. A budapesti vb-n szerettem volna búcsúzni, de a vezetőségnek elege lett Török Feriből. Aztán behívtak a sporthivatalba, és azt mondták, Török elvtárs, ha kivívja a jogot, akkor indulhat a budapesti vb-n. Én vívjam ki a jogot? Hiszen nem is visznek nemzetközi versenyekre! Ellehetetlenítettek…

– Aztán 1976-tól szövetségi kapitány lett. Legendás volt a szigor az edzőtáborban.

– Ha munka volt, akkor munka volt, ha kirúgtunk a hámból, akkor kirúgtunk. Egyértelmű követelményrendszerre lenne szükség. Amikor mi Tatán edzőtáboroztunk, négy órakor kezdődött a vívóedzés, négy óra öt perckor bezártam a vívóterem ajtaját. Dobi Lajos négy óra hatkor érkezett, be akart jönni, de nem tudott. Hatkor vége volt az edzésnek, kérdem Lajostól, hát te hol voltál? Feri, én itt voltam, de be volt zárva az ajtó! Lajoskám, négy órakor nyitva volt… Prüszköltek persze, de amikor befejezték az öttusát, mindegyik versenyzőm köszönetet mondott.

– Milyen a kapcsolata az „aranycsapat” tagjaival, Mizsérrel, Martinekkel, Fábiánnal?

– Kiváló, rendszeresen beszélgetünk.

– És Balczóval?

– Bandival? Semmilyen. Azt hiszem, ez már nem is fog változni. Nem bocsátotta meg nekem, hogy 1976-ban én lettem a szövetségi kapitány. Ő azt mondta, neki ígérték oda a posztot. Én a kinevezésem előestéjén elhívtam Balczót és Móna Pistát az Erzsébet sörözőbe, és elmondtam nekik, másnap benne lesz az újságban, hogy engem kineveztek kapitánynak. Balczó azt mondta, ezt nem hiszi, mert neki ígérték. Mindegy, én azt mondtam nekik, szeretettel várom őket, csináljuk együtt, legyenek a segítőim. Móna belement, Bandi nem. Ennek negyvenhárom éve. Azóta nemigen beszélünk.

– És milyen a viszonya a Magyar Olimpiai Bizottsággal? Borkai Zsolt elnöksége idején pereskedett, és nyert is.

– Kulcsár Krisztiánt én is támogattam. Amióta megnyirbálták a MOB jogosítványait, az én értelmezésem szerint is teljesen legitim a testület. De most a sportállamtitkársággal fogok pereskedni.

– Hát velük meg miért?

– Mert rosszul állapították meg az olimpiai járadékomat.

– A futball még érdekli?

– Hogy érdekel-e? Kinn voltam a Groupama Arénában a magyar–szlovákon. Tavaly októberben készítettem egy tanulmányt az MLSZ-nek, amely a játékosok erőnléti felkészítéséről szól, azóta ott hever a fiókjukban. Az atlantai olimpia előtt Dunai Antallal együtt választottuk ki a keretet egy fizikai felmérés alapján, ki is jutottunk az olimpiára. A szlovákoktól most azért kaptunk ki, mert az utolsó húsz percben Dzsudzsákék már a fülükön vették a levegőt. Szívvel-lélekkel küzdöttek, nem bírták félóránál tovább a letámadást.

– Azt nem mondanám, hogy úgy él, mint egy átlagos magyar, nyolcvanas nyugdíjas.

– Az imént nem arról beszéltünk, hogy nekem még feladatom van az életben?