Magasra nőtt, naggyá lett

Szívós István vasárnap este átköltözött az örökkévalóságba. Elhunyt egy hetvenkét éves, hajlott hátú, joviális mosolyú, pólóscsemetéket terelgető öregúr, ugyanekkor halhatatlanná vált Montreal olimpiai és Belgrád világbajnoka, a klasszikus és a modern center tökéletes elegye, a Ferencváros emblematikus sportolója, edzője, majd elnöke. Egy jelentőségében korszakos, sporttörténelmi, életvitelében, közvetlenségében, esendőségében hétköznapi alak, aki minden tekintetben a „mezőny fölé nőtt”.

Játékosként, edzőként és vezetőként is maradandót alkotott Fotó: Mirkó István

Játékosként, edzőként és vezetőként is maradandót alkotott
Fotó: Mirkó István

Az intrikát már kevésbé tűrte, ezért majdnem tízéves ferencvárosi elnökösködés után sértetten és sebzetten távozott. Pedig az 1990-es évtized sportszakmai csúcsai és „Fradi-családi” hangulata máig ható romantikát ébresztenek az akkori klubtagokban, de a modern, profi, gazdasági alapú menedzselés és számonkérés távolt állt a pólóbálványtól és örök nagy gyerektől. Hisz még ünnepelt edzőként is képes volt arra, hogy az időkérését kihallgató „ellenséges kémet” a medence partján egy egész hosszon át üldözze, és amikor utolérte, több ezer drukker üdvrivalgásától kísérve hátsón billentse.

A sors igazságtalanságaként élte meg, hogy Marci fia 2008-ban nem fért be a Pekingben olimpiai bajnok keretbe, de a 2013-as vb-arany részben ezért is kárpótlást adott. Pista addigra Pista bácsiként amúgy is visszatért igazi közegébe, a „Csasziba” és a KSI-hez, ahol a kölyköknek mély meggyőződéssel magyarázta, hogy a büfé szalámis szendvicsénél sokkal több örömet tartogat a póló. Büszkén újságolta, hogy együtt úszkál az unokájával, aki az ő egykori énjével ellentétben egyáltalán nem fél a víztől.

Megadatott neki, amiről túl a hetvenen bárki is álmodhat. Szeretet, tisztelet a külvilágból, harmónia, bölcs belátás belülről. Nem tudni, vágyott-e egyáltalán még valamire. A halhatatlanságra biztosan nem. Vasárnap este aztán azt is elnyerte.