Megbonthatatlan barátság a tulipán alatt

Elhallgatott, elfeledett hősökkel sporthistóriánk homályba veszett fejezete a magyar és a holland kardvívás közös múltja.

Elhallgatott, elfeledett hősökkel sporthistóriánk homályba veszett fejezete a magyar és a holland kardvívás közös múltja. A minap azonban erre emlékeztek a hágai magyar nagykövetségen – ahol bemutatták a Marácz László, Máday Norbert szerzőpáros Kard a tulipán alatt című könyvét –, és a bredai Királyi Katonai Akadémián is, itt a Magyar Szablyavívó Iskola tartott bemutatót és előadást a Borsody-vívóiskola módszertanáról.

– Minden Borsody László őrnaggyal kezdődött, a magyar kardvívás elfelejtett kulcsfigurájával, aki a XX. század legnagyobb vívómestere volt a Horthy-korszakban – a tanítványai az olimpiákon tizennyolc aranyat nyertek –, egy szerény, halk szavú, de a magyarságáért minden pillanatban kiálló katonatiszt. Az önök lapja, a Magyar Nemzet 1939-ben a halálakor azzal búcsúzott tőle, hogy „húsba, vérbe, izmokba öntött megtestesülése a magyar kardnak és az igazi magyar kardvívásnak”. Adrianus de Jong holland tüzérkapitány, aki bennünket tartott a világ legjobb vívóinak, 1922-ben Magyarországra jött tanulmányútra, hogy a mi versenyzőinkkel készülhessen, végigjárta a vívótermeket, és Borsody mellett kötelezte el magát – meséli a kor elismert kutatója, Máday Norbert.

Magyarországot az I. világháború vesztes hatalmaként nem csak az 1920-as antwerpeni olimpiáról zárták ki, a franciák és a belgák mesterkedésére 1918-ban a Nemzetközi Vívószövetségből is, ahova csak 1924-ben vették vissza. Addig vívóink nem indulhattak a világversenyeken, és a hollandok voltak azok, akik segítettek kitörni az elszigeteltségből. 1923-ban több vívójuk elindult a magyar bajnokságon, és De Jong be is jutott a tízes döntőbe. Egy év múlva aztán a párizsi olimpián is ott volt a végjátékban a legjobb nyolc között, s mivel győzött a francia Ducret ellen, ellenfele nem nyerte meg az olimpiát. Hármas holtverseny állt elő Pósta Sándor, Garay János és a francia között, amiből Pósta jött ki jól. „Baráti szívvel gratulálok és nagyon örülök, hogy segíthettem Póstának a különben jól megérdemelt győzelem eléréséhez” – nyilatkozta a korabeli sajtóban De Jong, aki pályafutása során amúgy négy olimpián indult, és öt bronzérmet szerzett – egyet a hollandok párbajtőrcsapatával –, 1922-ben és 1923-ban pedig ő győzött az első két, „csonka” világbajnokságon.

A magyar–holland barátság a pá­rizsi olimpia után tovább mélyült. Borsody László 1927 nyarán három hónapot töltött Hollandiában, hogy az állam kérésére megszervezze a katonai vívósportot. A kurzusainak, bemutatóinak nagy visszhangja volt. „Jól látszik, mennyire nagy hangsúlyt fektet a lábmunkára, hogy a támadást és a visszafelé mozgást a lehető legjobban tudják végrehajtani. Ezenkívül nagy figyelmet fordít a védekezésre. Arra kényszeríti a tanítványait, hogy csak az utolsó pillanatban hárítsanak” – írta a holland sajtóban professzornak titulált, a modern magyar kardvívást megteremtő Borsodyról a De Telegraaf.

A bemutatókon a Borsody-tanítványok, mint például Terstyánszky Ödön – aki egy év múlva egyéniben megnyeri az amszterdami olimpiát – vagy Rády József vívóművészetét többek között vastapssal jutalmazta Müller Massis táborszernagy, a holland hadsereg főparancsnoka és Henrik herceg, I. Vilma királynő férje is. Máday Norbert kutatásából megtudhatjuk, hogy Borsodynak hollandiai tartózkodásai alatt a királyi család tagjai közül is akadtak tanítványai, és ez a lánc a halálával sem szakadt meg, mert az 1945 után Hollandiába emigrált Ádám Béla százados vívómester, majd az ő tanítványa, Makk József vívómester továbbvitte az örökségét – derül ki a Kard a tulipán alatt című könyvből, amelyben ott egy fotósorozat is Makk „Joskáról”, amint melegítőben fut a királyi palota kertjében. S ha most ennyire nem is vagyunk bejáratosak a jelenlegi uralkodóhoz, Vilmos Sándor királyhoz, a magyar–holland vívóbarátság örök.