Nem minden a versenysport

Orbán Viktor kormányfő, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, valamint Rogán Antal kancelláriaminiszter mellett Schmitt Pálnak van kabinetje a karmelita kolostorban, amely tény önmagában is kijelöli a korábbi köztársasági elnök helyét a magyar közéleti hierarchiában. S ha államfői minőségében voltak is kritikusai, azt senki sem vitathatja, hogy Schmitt Pál félig visszavonultan is a magyar sport legtekintélyesebb sportvezetője. Hetvenhét évesen már igazán megengedheti magának azt a nagyvonalúságot, hogy felülemelkedjen a napi csatározásokon: nem harcol, csak segít, és a véleményére, támogatására szerencsére ma is sokan számítanak.

Hetente háromszor még ma is aktívan sportol Fotó: Kurucz Árpád

– Nem a saját érmei díszítik a szobáját, hanem Dalí egyik festménye. Ennyire kedves emlék?

– Igen. Amikor 1985-ben Barcelona elnyerte az 1992-es olimpia rendezését, Salvador minden NOB-tagnak személyesen dedikálta A kozmikus atléták című festményét. Úgy gondolom, jól illik itt a környezetbe.

– Mi tölti ki a napjait manapság?

– Szerencsére van feladatom bőségesen. A Magyar Olimpiai Bizottságnak ugyan már csak tiszteletbeli elnöke vagyok, ám a nemzetközi szervezetnek, a NOB-nak a mai napig tagja vagyok és leszek még két és fél évig, ugyanis nyolcvan év a felső határ. Rendszeresen kapok felkérést különböző egyetemeken előadásra, tevékenykedek a sportdiplomácia és a sportszakemberképzés területén, továbbá korábbi államfőként sűrűn veszek részt társadalmi eseményeken. Emellett hetente háromszor a mai napig aktívan sportolok, úszom és súlyzózom, sőt ha a szenvedélyemre, a sakkra gondolok, akkor mindennap. És persze mindemellett ott van a család, örömmel és sokat segítek a lányaimnak, a hat unokámnak.

– Ők is sportolnak?

– Természetesen, ki magas szinten, ki csak a maga örömére, az a fontos, hogy a mozgásigény kialakult, megvan bennük.

– Volt kitől örökölniük. S ha a szükség úgy hozza, a Facebookon, Messengeren is kapcsolatba lép velük?

– Úgy szoktam mondani, ebben a világban én csak bevándorló vagyok. De hiszek a példamutatás erejében, azt pedig a gyerekek tanulták meg, hogy ha nálunk vannak, akkor lerakják a telefont, s véletlenül sem kezdik el nyomkodni. Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a gyerekek sportoljanak. Egy európai felmérés szerint a a fiatalok hatvan százaléka egyáltalán nem mozog, pedig az ő egészségük ugyanolyan fontos, mint a negyven százaléké és a bajnokoké.

Hetente háromszor még ma is aktívan sportol
Fotó: Kurucz Árpád

– Jól érzékelem, hogy a tömegsportot legalább olyan fontosnak tartja, mint a versenysportot?

– Nagyon fontos elvi döntést hozott a kormány, amikor stratégiai ágazatként definiálta a sportot. Ennek az életünket meghatározó nagyon fontos eredményei vannak. Tanmedencék, uszodák, sportcsarnokok épülnek szerte az országban, soha nem látott bőségű forrást bocsátott a kormány a sport rendelkezésére. Emellett bevezette, kötelezővé tette a mindennapos testnevelés gyakorlatát. A közbeszéd ebben a kérdésben sajnálatos módon nagyon félresiklott. Az emberek, egyes médiumok előszeretettel ragadnak le egy-egy ügynél, s nem akarják egységben látni a dolgokat. Pedig a digitális világban különösen nagy szükség van arra, hogy a magyar gyerekek mozgásban gazdag életet éljenek. A számok kedvező tendenciát mutatnak, én nagyon bízom abban, hogy a törekvéseknek meglesz a gyümölcse. Ez fontosabb, mint az aranyérmek hajszolása. Attól különben sem tartok, hogy megszakadna a nagyszerű hagyományunk. Mindig lesznek szent őrültek, akik a sportnak szentelik az életüket, ők majd hozzák az olimpiai aranyakat. Az olyan nagy bajnokok példája, mint Puskás Öcsi, Balczó, a jelenben pedig Hosszú Katinka, Kozák Danuta és Szilágyi Áron újabb bajnokokat szül.

– A magyar versenysport eredményeivel elégedett?

– Bár fontos a pénz, mégsem minden, a finanszírozás rövid távon nem feltétlenül hoz látványos eredményeket. Arról is hiba lenne megfeledkezni, hogy valamennyi sportágban egyre nagyobb a nemzetközi konkurencia. Valaha azon szomorkodtunk, hogy női röplabdásaink lemaradtak az éremszerzésről, ma pedig elérhetetlennek tűnik az olimpiai részvétel is. De ugyanez a helyzet a nálunk nagyon, de világszerte kevésbé népszerű sportágakkal is, mint például a vízilabda vagy a vívás. De kikerülni sem akarom a választ. Nem tetszik az az irányzat, hogy a csapatsportágakban a klubok nem arra fordítják minden energiájukat, hogy tehetséges magyar gyerekeket neveljenek fel, hanem az egyszerűbb utat választva külföldieket igazolnak. Immár nemcsak labdarúgásban, hanem kézilabdában, kosárlabdában, sőt röplabdában is ez a helyzet. Ennek akkor tapasztaljuk meg az árnyoldalát, amikor a magyar válogatott kilép a nemzetközi porondra, legutóbb a női kézilabda-válogatottunk világbajnoki szereplését élhettük meg csalódásként. Tisztában vagyok vele, hogy a törvény lehetőséget teremt erre a gyakorlatra, de a magyar sport érdeke azt kívánná, hogy a klubok állapodjanak meg a külföldi játékosok maximálásában.

– Az olimpiai program, a játékokon szereplő sportágak köre egyre változik. Magyarországnak kell követnie ezt a trendet?

– A változások mögött mindig az a szándék áll, hogy attraktívabbá tegyék az olimpiát a fiatal korosztályoknak. A NOB-ban úgy gondolkodnak, hogy ha azt kínáljuk a fiataloknak, amit szívesen néznek és űznek, akkor nagyobb eséllyel teszik magukévá az olimpiai eszmét. Nem kell ettől tartani, az alapsportágak léte nincs veszélyben. Magam is egyetértek ezzel, de nem kell törekedni arra, hogy Magyarország minden új sportágban a nemzetközi élmezőnybe törjön. Nálunk különben is olimpia-központú a gondolkodás. Sokkal jobban sajnálom, hogy olyan sportágakban, mint a sportlövészet, az íjászat és a lovaglás, amelyekről azt gondolnánk, fekszenek a magyaroknak, hosszú ideje nem tudunk számottevő eredményt elérni.

– Újra egyre többször emlegetik a budapesti olimpiát. Lát erre esélyt?

– Négyszer kandidáltunk eredménytelenül. Az infrastruktúra területén sohasem álltunk olyan jól, mint most, hiszen már nemcsak nagyszerű uszodánk van, hanem áll a Puskás Aréna, és 2023-ra meglesz az atlétikai stadion, tehát teljesítjük a NOB elvárásait az alacsony költségekről és a fenntarthatóságról. A kandidálás mégsem lesz egyszerű. 2024 és 2028 elkelt, 2032-ről 2025-ben döntenek, amire 2024-ben kell beadni a pályázatot, amely még a jelenleg regnáló fővárosi vezetés hivatali idejére esik.

– Tehát ez eleve reménytelen?

– Bízom benne, hogy nem. Sportvezetőként, a MOB elnökeként sikerült példát mutatnom, hogy pártállástól függetlenül lehet tisztességesen együttműködni a mindenkori kormánnyal.

– Mialatt beszélgettünk, háromszor csörrent meg a telefonja. A felesége mellett Kulcsár Krisztián, a MOB, illetve Wladár Sándor, az úszószövetség elnöke kereste. A mai napig kikérik a véleményét?

– Azt gondolom, ez így természetes. Senki munkájába nem akarok beleszólni, de ha megkeresnek, örömmel segítek, jó érzés, hogy számítanak rám. Talán annak visszaigazolásaként, hogy az a huszonegy év, amíg én voltam a MOB elnöke, a magyar sport eredményes korszaka volt.

– A miniszterelnök úr is ad a véleményére?

– Gyakran beszélgetünk. Többnyire futballmérkőzések alkalmával, s olyankor a sport mindig kiemelt téma. Igen, meghallgatja a véleményem.

– Ott lesz Tokióban?

– Természetesen. A családnak azért is lesz különleges helyszín, mert a feleségem 1964-ben ugyancsak Tokióban szerzett ezüstérmet.

– És milyen magyar eredményekre számít?

– Ez a kalkuláció mindig össznépi játék, s jellemzően sajnos nem is az érmeket, hanem csak az aranyakat tartjuk számon. Azt szoktam mondani, hogy mindenki ossza el kettővel a szerinte biztos esélyesek számát, s akkor nagyjából reális képet kap. Ám az érmek számánál is fontosabb, hogy mindenki önmagához mérten nyújtsa a legjobb teljesítményt tisztán, becsületes versenyzéssel. Ha így történik, akkor biztosan nem leszünk csalódottak.