Kazah segítséggel és kis szerencsével Tokió felé

Idén ünnepeljük az – eddig – utolsó magyar ökölvívó olimpiai érem huszadik évfordulóját, bár Erdei Zsolt, az ominózus bronz szerzője, a szövetség jelenlegi szakmai társelnöke aligha tekint ünnepnapként erre, mert annak idején az ausztrál városba aranyesélyesként érkezett. Hogyan jutott oda a magyar boksz, ahol most tart, lesz-e tokiói kvótásunk, s ha lesz, vajon hány? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ néhány bennfentessel, köztük az egyik reménységünkkel, a Bocskai-emlékverseny győztesével, Gálos Rolanddal.

A bajai bunyós (szemben) Japán felé kacsingat Fotó: MTI/Balázs Attila

Március 14. és 24. között rendezik Londonban az európai kontinens selejtezőtornáját, majd azoknak, akik nem jártak szerencsével a brit fővárosban, Párizsban lesz egy világselejtező. De vajon lesz-e olyan versenyzőnk, aki sikerrel veszi a kvalifikációs akadályt?

A szakma az 52 kilós Szaka Istvánt, az 57 kilós Gálos Rolandot és a 75 kilós Harcsa Zoltánt tartja erre a legesélyesebbnek, de a könnyűsúlyú Fodor Milán – vagy vetélytársa, a Bocskai István-emlékversenyen ezüstérmes Kovács Richárd –, illetve a nehéz­súlyú Hámori Ádám is kijuthat Tokióba. Közülük talán a Bocskai-győztes Gálos sanszai tűnnek a legjobbnak, már csak azért is, mert a három alsó súlycsoportban Európából nyolcan-nyolcan lesznek olimpikonok, míg a felsőbb kategóriákból csak hatan, illetve négyen.

– Az elmúlt években jobbára édesapám készített fel a mérkőzésekre, és sokat bunyóztam a német csapatbajnokságban, a Nordhausen és a Hamburg színeiben, kimondottan jól ment a boksz, sokkal több meccset nyertem meg, mint amennyit elveszítettem – mondta a 24 éves bajai bunyós, aki első nagy sikerét 2013-ban a ju­nior Európa-bajnokság megnyerésével aratta. – Most azonban tagja vagyok a válogatott keretnek, legutóbb a kazahsztáni edzőtáborban is részt vettem, sajnos azonban előzőleg a kubai és az üzbegisztáni felkészülésre nem tudtam elutazni. Bolat Nijazimbetov, a kazah szövetségi edzőnk roppant igényes szakember, fekszik nekem a stílusa, jól tudunk együtt dolgozni.

Gálos bizakodó az olimpiai kvótaszerzést illetően, és ez az optimizmus megalapozottnak tűnik, nemcsak a formája alapján, hanem egyéb okok miatt is. – Az alsóbb súlycsoportokban, így az 57 kilóban is nyolcan jutnak ki Tokióba a londoni selejtezőről. Mivel legfeljebb 32-es mezőny lesz a brit fővárosban, két győzelemmel már révbe érhetek, de ha esetleg erőnyerő lennék, akkor elegendő egy mérkőzést megnyerni a kvótához – kalkulált Gálos. – És ilyen alapon többen is kivívhatjuk az olimpiai indulás jogát. Összegezve: Londonból jóval egyszerűbb lesz kvalifikálni, mint majd a párizsi világselejtezőről. De remélem, hogy az már többünket, mármint a magyarok közül, nem fog érdekelni.

A bajai bunyós (szemben) Japán felé kacsingat
Fotó: MTI/Balázs Attila

Kikértük Szántó Imre mesteredző, Kovács Istvánt az atlantai olimpiai aranyig segítő, jelenleg Harcsa Zoltánnal dolgozó „bokszpápa” véleményét is, vajon miként csilloghatna újra régi fényében a magyar ökölvívás.

– A kiválasztáson van a hangsúly, de ez nemcsak a versenyzők, hanem az edzők kiválasztására is vonatkozik. Hosszú, verejtékes folyamatról beszélek, a legjobb szakembereknek kell dolgozniuk a kicsikkel, és nagyon fontos, hogy ne vegyük el a gyerekek kedvét egy-egy túlságosan korai vereséggel – mondta Öcsi bácsi. – Ezért amondó vagyok, alaposan meg kell tanítani a srácokat az alapfogásokra, és tizenöt éves koruk előtt nem is szabadna mérkőzéseket vívniuk. Káros tendencia, hogy az akcelerált, koravén gyerekeket menedzseljük ahelyett, hogy az ügyes, jó mozgású, esetleg később érő kölyköket keresnénk. Egyszer megkérdezték Lázár Ervint, hogyan kell gyerekeknek könyvet írni. A neves szerző így felelt: ugyanúgy, mint a felnőtteknek, csak sokkal jobban. Ugyanez a bokszra is érvényes.

Hová tűnt a sok kvóta?

A barcelonai, 1992-es olimpia volt az első, ahová már csak kvótaszerzéssel lehetett kijutni ökölvívásban – abban a sportágban, amelyben máig 10 arany-, 2 ezüst- és 8 bronzérem a magyar ötkarikás mérleg. A boksz hazánkban a kilencvenes évek elején még sikersportágnak számított, előző évben Kovács István világbajnoki címet szerzett Sydney-ben, szinte természetes módon a tizenkét súlycsoportból nyolcban jelen voltunk (Lakatos Pál, Kovács, Bognár László, Petrovics János, Szűcs László, Mizsei György, Béres Zoltán, Szikora István), és Kovács, Mizsei és Béres bronzérmet is szerzett. Jellemző a magyar ökölvívás akkori színvonalára, hogy különösebben nem is örültünk, hiszen Kokótól aranyérmet reméltünk. Négy évre rá, Atlantában már csak öt kvótásunk volt, viszont Kokó a dobogó tetejére állt. Sydney-ben három magyarnak szurkolhattunk (Erdei Zsolt, Lakatos, Balzsay Károly), közülük Madár középsúlyban bronzérmes lett – bár aranyért utazott Ausztráliába; a másik 1997-es budapesti világbajnokunk, Kokó időközben profinak állt. Athénban újra öt magyar lépett szorítóba, de egyikük sem volt pontszerző. A pekingi „ötök” (Bedák Pál, Kalucza Norbert, Varga Miklós, Káté Gyula, Szellő Imre) közül utóbbi bejutott a nyolc közé, és ezért kereken nyolcmillió forint ütötte a markát. Londonban már csak három magyar volt (Káté, Varga, Harcsa Zoltán), utóbbi negyeddöntője jelentette az egyetlen olimpiai pontot. Végül Rióban két honfitársunk (Bacskai Balázs, Harcsa Zoltán) összesen három meccset vívott, pontszerzésre esélyük sem volt. Az olimpiákon kívül is érzékelhető a visszaesés: máig utolsó vb-érmünk 2009-ből datálódik (Káté, bronz), utolsó Eb-aranyunk a 2010-es moszkvai kontinenstalálkozóról (Bacskai).