Fotó: MTI/Balázs Attila
Kikértük Szántó Imre mesteredző, Kovács Istvánt az atlantai olimpiai aranyig segítő, jelenleg Harcsa Zoltánnal dolgozó „bokszpápa” véleményét is, vajon miként csilloghatna újra régi fényében a magyar ökölvívás.
– A kiválasztáson van a hangsúly, de ez nemcsak a versenyzők, hanem az edzők kiválasztására is vonatkozik. Hosszú, verejtékes folyamatról beszélek, a legjobb szakembereknek kell dolgozniuk a kicsikkel, és nagyon fontos, hogy ne vegyük el a gyerekek kedvét egy-egy túlságosan korai vereséggel – mondta Öcsi bácsi. – Ezért amondó vagyok, alaposan meg kell tanítani a srácokat az alapfogásokra, és tizenöt éves koruk előtt nem is szabadna mérkőzéseket vívniuk. Káros tendencia, hogy az akcelerált, koravén gyerekeket menedzseljük ahelyett, hogy az ügyes, jó mozgású, esetleg később érő kölyköket keresnénk. Egyszer megkérdezték Lázár Ervint, hogyan kell gyerekeknek könyvet írni. A neves szerző így felelt: ugyanúgy, mint a felnőtteknek, csak sokkal jobban. Ugyanez a bokszra is érvényes.
Hová tűnt a sok kvóta?
A barcelonai, 1992-es olimpia volt az első, ahová már csak kvótaszerzéssel lehetett kijutni ökölvívásban – abban a sportágban, amelyben máig 10 arany-, 2 ezüst- és 8 bronzérem a magyar ötkarikás mérleg. A boksz hazánkban a kilencvenes évek elején még sikersportágnak számított, előző évben Kovács István világbajnoki címet szerzett Sydney-ben, szinte természetes módon a tizenkét súlycsoportból nyolcban jelen voltunk (Lakatos Pál, Kovács, Bognár László, Petrovics János, Szűcs László, Mizsei György, Béres Zoltán, Szikora István), és Kovács, Mizsei és Béres bronzérmet is szerzett. Jellemző a magyar ökölvívás akkori színvonalára, hogy különösebben nem is örültünk, hiszen Kokótól aranyérmet reméltünk. Négy évre rá, Atlantában már csak öt kvótásunk volt, viszont Kokó a dobogó tetejére állt. Sydney-ben három magyarnak szurkolhattunk (Erdei Zsolt, Lakatos, Balzsay Károly), közülük Madár középsúlyban bronzérmes lett – bár aranyért utazott Ausztráliába; a másik 1997-es budapesti világbajnokunk, Kokó időközben profinak állt. Athénban újra öt magyar lépett szorítóba, de egyikük sem volt pontszerző. A pekingi „ötök” (Bedák Pál, Kalucza Norbert, Varga Miklós, Káté Gyula, Szellő Imre) közül utóbbi bejutott a nyolc közé, és ezért kereken nyolcmillió forint ütötte a markát. Londonban már csak három magyar volt (Káté, Varga, Harcsa Zoltán), utóbbi negyeddöntője jelentette az egyetlen olimpiai pontot. Végül Rióban két honfitársunk (Bacskai Balázs, Harcsa Zoltán) összesen három meccset vívott, pontszerzésre esélyük sem volt. Az olimpiákon kívül is érzékelhető a visszaesés: máig utolsó vb-érmünk 2009-ből datálódik (Káté, bronz), utolsó Eb-aranyunk a 2010-es moszkvai kontinenstalálkozóról (Bacskai).
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!