Tizenöt búfelejtő korsó Sabonisszal

A magyar kosárlabdasport történetének második legjelesebb eseménye volt – az 1955-ös, Simon Jánosék által megnyert férfi Eb-után –  az 1986. április 3-án, 34 éve rendezett Bajnokcsapatok Európa Kupája-döntő, amelyet a jugoszláv Cibona Zagreb és a szovjet Žalgiris Kaunas játszott. Játszott? Ez bizony nem játék volt, hanem háború. A legszebb az egészben, hogy két szocialista ország bajnokcsapata között...

Budapest, 1986. prilis 3. Elszr rendeztek frfi kosrlabda BEK dntt a Budapest Sportcsarnokban. A Cibona Zagreb s a Zsalgirisz Kaunasz jtkosai mrtk ssze tudsukat prilis 3-n. Eredmny 94:82. A kpen: Nakic s Visotskas harca a labdrt. MTI Fot: Nmeth Ferenc Fotó: Németh Ferenc Forrás: MTI/Németh Ferenc

Jómagam az MTI fiatal kosárlabda-felelőseként úgy készültem erre a mérkőzésre, mint egy operaénekes a fellépésre a milánói Scalában. Négy éve voltam a szakmában, s mivel a Magyar Távirati Irodában – egyetlenként az országban – első kézből jutottunk hozzá a nemzetközi hírügynökségek telexjelentéseihez, vaskos spirálfüzeteket ragasztottam tele az NBA-meccsek jegyzőkönyveivel és a különböző kosaras világversenyekről érkező hírekkel. Pontosan tudtam, hogy az 1982-es kolumbiai világbajnokságon, ahol a döntőben a Szovjetunió 95-94-re legyőzte az Egyesült Államok főiskolai kosarasokból verbuvált válogatottját, a győztesnél Chomicius, Jovaiša és Sabonis is tagja volt az együttesnek, bár az akkor még csak 17 éves, 221 centis Sabonis a döntőben még pályára sem került. Nos, ők hárman ott voltak a Budapest Sportcsarnok parkettján három évvel később, az emlékezetes BEK-döntőn, és bizony akkor már Sabonis főszerepet játszott, még ha erről szívesen le is mondott volna.

Az 1984-es Los Angeles-i olimpiát persze bojkottálták a szovjetek, a különutas Jugoszlávia viszont nem, és ha már ott volt, bronzérmes lett; Dražen Petrović, Mihovil Nakić és Branko Vukićević abból az olimpiai harmadik válogatottból eljött a pesti BEK-döntőre is.

A mérkőzést a két ifjú zseni, az egyaránt 1964-es születésű Dražen Petrović és Arvidas Sabonis különmeccseként harangozták be, ami persze ostobaság volt, hiszen a jugoszláv (valójában šibeniki születésű, tehát tőről metszett dalmát, azaz horvát) Petrović, a kosárlabda Mozartja a maga 196 centijével hátvédet játszott, a 221 centis Sabonis (természetesen litván, de a nyolcvanas évek MTI-jében ezt még tilos volt hangsúlyozni) pedig pár éven belül a világ legjobb centerévé nőtte ki magát.

De most még 1986-ban járunk, április 3-án, a mérkőzés 32. percében, amikor 68-61-re vezetett a Cibona, amikor Krapikas, a szovjetek játékosa rádobta, de a dobást blokkolták, az indítást Nakić kapta a másik gyűrű alatt, Krapikas durván faultolta, Nakić felháborodottan meglökte a szovjetet, de Sabonis akkor már rohanva érkezett, és egy jobbossal leütötte Nakićot.

Knézy Jenő, aki az akkor még egyetlen magyar tévécsatornán közvetítette a meccset, nagy gondban volt, mert valahogyan kommentálnia kellett volna a kibontakozó tömegbunyót. Szegény Jenőtől – Isten nyugosztalja – ennyire tellett: „Most lesz nehéz az egész... Ilyesmi máskor is előfordult már.”

Miközben Sabonis leüti Nakićot. Hát igen, csakhogy akkoriban nem lehetett felturbózni egy olyan botrányt, amelynek két szocialista sportoló a főszereplője.

A bírók – a görög Rigasz és az olasz Fioritto – természetesen kiállították Sabonist, és a vezéregyéniségétől megfosztott, addig is feltűnően rosszul játszó szovjetek végül 94-82-re elveszítették a meccset. Meglehet, Sabonisszal együtt is kikaptak volna, mert már a 32. percben is hét ponttal vezettek a zágrábiak.

Jómagam telefonon lediktáltam a tudósítást – korlátozott terjedelmet szentelve a bunyónak –, majd kollégáimmal lementem a szomszédos Hotel Stadion bowlingozójába, hogy egy pohár sör mellett megbeszéljük a történteket.

Éppen befejeztük volna az eszmecserét, amikor valaki eltakarta a mennyezeti világítást. Felnéztem – Sabonis volt az. Mai napig nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de csekély orosztudásommal meginvitáltam az asztalunkhoz egy búfelejtő korsóra. Arvydas dörmögött valamit, majd ledöccent mellém a székre – ülve volt akkora, mint én állva –, amikor bemutatkoztam neki, mintha egy barnamedvével szorítottam volna kezet. Az első korsóval egy hajtásra végzett, majd megeredt a nyelve.

Miközben az egyik sört rendeltem neki a másik után, meglehetősen tört oroszságával, hiszen sohasem tanulta meg folyékonyan a hódítók nyelvét, elkezdte magyarázni, hogy nekik, litvánoknak micsoda kihívást jelentenek a Žalgiris–CSZKA rangadók a szovjet bajnokságban. Sabas – ez volt a beceneve – elmesélte, hogy 17 éves kora óta játszott a felnőtt csapatban, és akkor kezdték el nyerni a bajnokságokat, amikor Vladas Garastas lett a csapat edzője, és Valdemaras Chomičius és Rimas Kurinaitis is a játékosuk lett. Mesélt arról, hogy 1981-ben még „csak” 209 centis volt, amikor bekerült az első csapatba, aztán egyik évről a másikra 12 centit nőtt, és ma már 221 centi, akkora, mint a rivális CSZKA óriása, Vlagyimir Tkacsenko.

Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet, „Sabas” tizenöt korsónál állt meg, de úgy, hogy meg se rezzent, miközben jómagam, aki talán négy vagy öt sörrel birkózott meg, már azt sem tudtam, hol vagyok. Amikor fizetésre került a sor, nem engedtem, hogy Sabas a pénztárcája után nyúljon (megjegyzem, nem is nagyon erőlködött), aztán elbúcsúztunk. Ő felment a szobájába, én meg valahogy hazabotorkáltam az éjszakai buszjárattal.

A sztorinak persze volt folytatása, Sabaséknak is, meg nekem is. Legközelebb Madridban találkoztunk, a világbajnokságon, ahol – mit ád isten – Jugoszlávia–Szovjetnió elődöntőt rendeztek. És 53 másodperccel a vége előtt kilenc ponttal vezettek a Petrović vezérelte jugók, 85-76-ra, mégsem tudtak nyerni.

Sabonis gyorsan bebombázott egy triplát (85-79), Drazen labdát vesztett, Tyihonyenko is betalált egy hármassal a bal oldalról (85-82), a következő jugoszláv labdabirtoklásnál az érthetetlenül becserélt 18 éves Vlade Divac kétszer indult, a bírók elvették a labdát a jugóktól, és 5 másodperccel a rendes játékidő lejárta előtt a lett Valdis Valters egy újabb triplával hosszabbításra mentette a meccset! Azt pedig egy ponttal megnyerték Sabonisék, 91-90-re győztek, más kérdés, hogy a David Robinson vezérelte Team USA megverte őket a döntőben.

A párharc újabb felvonása az 1988-as szöuli olimpia döntőjében következett el, ahol a többségében litvánok alkotta Szovjetunió (Marciulionis, Sabonis, Kurtinaitis, Chomicius) a döntőben 76-63-ra felülmúlta a horvátokkal (Petrović, Čutura, Kukoć, Vranković, Radja, Arapović, Cvjetićanin) teletűzdelt Jugoszláviát.

Az 1992-es barcelonai olimpián már nem csaptak össze, itt USA–Horvátország döntő volt, Litvánia harmadik lett. Aztán Drazen 1993. június 7-én autóbalesetben elhunyt. A gépkocsit a játékos magyar származású, de német állampolgárságú barátnője, Szalántzky Klára vezette, aki – a vizsgálat kiderítette – elaludt a volán mellett. A hölgy túlélte a balesetet, az akkor már az NBA-ben kosarazó Petrović nem.

Fotó: MTI/Németh Ferenc

E sorok írójának volt még két érdekes találkozása a főszereplőkkel. Az egyik 1991-ben történt, amikor a Tungsram kosarasai a CAI Zaragozával játszottak Korac Kupa-mérkőzést az aragóniai városban. A lámpagyáriak kivittek magukkal, de kevés volt a szállodai hely, és a küldöttség néhány tagját – az újságírót is – a zaragozai játékosoknál szállásolták el. Jómagam Chomiciuséknál töltöttem az éjszakát – a litván kosaras akkor a spanyol csapatnál profiskodott –, mi tagadás, elfogyott egy üveg Veterano brandy, miközben felelevenítettük az 1985-ös budapesti BEK-döntő emlékeit.

Egy évvel később, a barcelonai olimpiáról hazautazóban nem az El Prat repülőtéren szálltunk fel a hazafelé tartó gépre, hanem a szomszédos Gironában. Éppen a váróban ütöttük agyon a perceket, amikor éktelen robajra figyeltünk fel. Egy óriás keresztül ment át az üvegajtón.

Sabonis volt az. Enyhén kapatos állapotban, zsebében a frissen, immár litvánként megszerzett olimpiai bronzéremmel nem vette észre, hogy van egy üvegfal közte és a szomszédos csarnok között.

Mindig is nagyvonalú sportember volt, kicsire sohasem adott. Mit számított egy óriásnak egy üvegajtó...

Az 1985-ös budapesti BEK-döntőt, Sabonis jobbegyenesének történetét az Origo is felelevenítette az évforduló apropóján.