A sportvilág ma már csak egyoldalúan akar „kommunikálni”

Érthetően módon a saját érdeke mentén. Csakhogy, vigyázat, új világ készül a sportban is!

Két kajakos olimpiai bajnokunkat próbáltam a minap telefonvégre kapni. Az egyik napjaink klasszisa (nem nevesítem, mert kedvelem, tisztelem). A hívásomat nem fogadta (érthető, lehet, hogy éppen edzett), üzenetemre nem reagált (érthetetlen). A másik (nyugodtan nevesíthetem) Hódosi Sándor, Szöul aranyérmese (kajak négyes). Nem mellesleg a győztes hajó másik tagjától, Ábrahám Attilától kaptam meg (első csörgésre) az e-mail-címét. Nem telt el öt perc azután, hogy elküldtem az érdeklődő levelet, Hódosi Sándor már hívott is, megköszönve, hogy – noha idestova már több mint két évtizede Amerikában él – gondolunk rá.

Nagy ügy, mondhatná a tisztelt olvasó. A napokban a Bundesligában játszó sztár is kosarazott ki bennünket (alkalmasint válaszra sem méltatva), hazai úszócsillag kerülgetett minket sértetten (mintha mi eresztettük volna le az uszoda vizét, fújtuk volna le az olimpiát), a hazai futballklubok egy (nagy?) részének „kommunikációja” pedig felfoghatatlan. Titkosak a felkészülési meccsek, sőt nyilatkozatstop van máig érvényben, mintha az újságíró terjesztené a ragályt. Akadnak persze üdítő kivételek a jelenből is, de nem kor és hajlam kérdése, hogy „múltba fordulóvá” válunk. Engedtessék meg egyetlen legendát kiemelni: Faragó Tamást az elmúlt hetekben többször kerestük, akár interjút, akár véleményt, akár csak információt kérve tőle, egyszer sem úgy vette, hogy zavarjuk, nem költözött fel az elefántcsonttoronyba, partnerként válaszolt.

Hadd álljak elő egy történelmietlen felvetéssel: mi lenne, mi lett volna, ha a sportesemények nélküli sportvilágban lapunk sportoldalak nélkül jelenik meg, sőt ha valamennyi sportportál „bezár”? Ne legyünk álszentek, már csak azért sem vonulhattunk ki bencés szerzetesekként a (sport)világból, őrizve a lángot, bízva egy szebb korral együtt a magunk visszatértében is, mert a mi bőrünkre is megy a válság. Sport és sportújságírás kéz a kézben jár (ahogy jeles vidéki kollégánk fogalmazott, saját városát méltatva szellemesen: ahol jó a sportújságírás, ott jó a sportélet).

A magyar sportolók és klubok, egyesületek túlnyomó többsége azonban ma már csak „kommunikálni” akár, méghozzá egyoldalúan, egy irányból. A saját érdeke mentén talán érthetően. Csakhogy, vigyázat, új világ készül a sportban is! Az egri és a szombathelyi vízilabda példája valószínűleg csak a kezdet. Remélhetőleg nem szűnik meg, megy tönkre klubok, egyesületek egész sora, de hogy mindenkire nézve vége a nagy bőség korának a magyar sportban, az egészen biztos. Hogy a rosszban, a gondban mi a jó, azt „kommunikálni” nagyon nehéz, ellenben az újságírás eszközeivel be lehet mutatni, fel lehet tárni – olykor ötletekkel, javaslatokkal is élve – a válságosnak tűnő helyzetet, nem visszariadva a felelősök megnevezésétől sem.

Talán szerénytelenül hangzik az alábbi vélemény, mentségemre szolgál, nem saját kútfőből ered. Miután megválasztották a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének, s első alkalommal invitálta az újságírókat háttérbeszélgetésre, Kulcsár Krisztián azzal indokolta döntését, hogy komplexitásában az újságírók ismerik a legjobban a sportvilágot. Lehet. Abban azonban egészen biztos vagyok, a sportvilág csak ideig-óráig húzhat hasznot abból, ha az újságírókat kommunikációra kényszeríti. Mert a labda mérete, az idő és a távolság mértékegysége, az írott és íratlan szabályrendszer, végső soron a rajongásra és bírálatra is hajlamos emberi mivoltunk örökre változatlan.

No comment? Igenis van véleményünk!