Barcelonából méltatják az edzői pályától elbúcsúzó Benedeket

Három évtizedes sportbarátság köti össze a két nagyszerű pólóst az első, 1990-es várnai összecsapástól az athéni olimpiáig, amikor Dani Ballart befejezte vízilabdás pályafutását. A vízilabdázóhoz képest apró termetű (178 centis, 73 kilós) katalán sportember váltakozó sikerű küzdelmeket vívott a medencében Benedekkel, Tibor három, Dani egy olimpián hallgathatta az eredményhirdetésnél hazája himnuszát.

Ennek az interjúnak regényes a története. Egy héttel ezelőtt, amikor Benedek Tibor bejelentette, hogy befejezi edzői pályafutását, és átadja az UVSE ob I-es csapatának irányítását egykori klub- és játékostársának, Vincze Balázsnak, ezeken a hasábokon Tibor két kiemelkedő tudású, 18 éves játékosa, Vigvári Vendel és Konarik Ákos idézte fel a feledhetetlen Mesterrel töltött két és fél évük legszebb pillanatait. Merthogy voltak bőven...

Amikor a cikket megosztottam a legnépszerűbb közösségi portálon, óriási meglepetésemre kaptam egy like-ot Daniel Ballarttól, a Benedekkel lényegében egyidős (Tibor 1972-es, Dani 1973-as születésű) katalán klasszistól, akinek másfél évtizeden keresztül párhuzamosan pergett a pályafutása a valaha volt egyik legnagyobb pólóséval. Először nem tudtam mire vélni dolgot, mert azt azért nem feltételeztem, hogy Ballart tud magyarul, mindenesetre küldtem neki egy messenger-üzenetet, hátha reagál rá.

Közben eltelt egy hét, semmi reakció, már meg is feledkeztem az egészről, amikor szombat délután egy órakor megcsörrent a telefonom whatsapp-alkalmazása. A kijelzőn feltűnt a hívó fél neve: Daniel Ballart!

– Hola, Dani! Mi tartott ilyen sokáig? Tényleg tudsz magyarul?

– Dehogy tudok, csak sok magyar pólós barátom van, ők hívták fel a figyelmemet a cikkre, nagyjából le is fordították.

– Ti majdnem egyidősek vagytok Tiborral, mikor csaptatok össze először a vízben?

– Az 1990-es várnai junior Európa-bajnokságon. Én tizenhét éves voltam, Tibor tizennyolc, a csoportban kerültünk szembe, 9-4-re legyőztek bennünket, öt gólt lőtt, én egyet, már akkor sem tudtuk tartani. Legközelebb 1991 januárjában találkoztunk, a perthi felnőtt világbajnokságon, és én nem ismertem rá!

– Hogyhogy?

– Hihetetlenül megerősödött, magára szedett jó pár kiló izmot, kölyökből felnőtt férfi lett, és még ellenállhatatlanabb. Már Várnában sem tudtunk mit kezdeni vele, igazából Perthben sem, amikor az elődöntőben összecsaptunk, de akkor Manel Estiarte, a mi fenoménunk olyan napot fogott ki, hogy öt góljával eldöntötte a meccset, 9-8-ra győztünk, bejutottunk a döntőbe, ahol azonban egy góllal kikaptunk a jugóktól. De ezekben az években mi voltunk a jobbak, ahogy azt a következő évben, a barcelonai olimpián is bebizonyítottuk.

– Máig nem értem, hogyan nem tudtátok a Bernat Picornell-uszodában megverni az olaszokat a döntőben...

– Mi sem értjük, máig beforratlan seb az a hosszabbításban elveszített finálé. De a magyarokat 8-5-re megvertük!

– Emlékszem, csak hatodikok lettünk, szegény Konrád János szövetségi kapitány hiába vette elő sírva a tokiói olimpián használt törölközőjét, még az sem hatotta meg, az sem lelkesítette a játékosainkat... De aztán 1993-ban, Sheffieldben 14-11-re kiütöttünk benneteket, ott voltam, édes volt a bosszú.

– Bennem azért maradt meg a meccs, mert Tibor élete egyik nagy játékát nyújtotta, öt gólt dobott, egyszer bedobta ellenem a megkerülős cselt, csak visszahúzni tudtam, ő meg beverte a négyméterest. Kár, hogy a döntőt elveszítettétek az olaszok ellen. Ez a mi közös sorsunk...

– 1994-ben, Rómában, a vb-n nem találkoztunk, 1995-ben, Bécsben, az Eb-n...

– Csak a szokásos, Tibor ezúttal négy gólt dobott nekünk, 13-11-re kikaptunk, de megint az olaszoké lett az arany, a magyarok előtt.

– Utána viszont beindultunk. 1997, Sevilla, arany! A ti hazai medencétekben 7-7-et játszottunk, aztán 1998 januárjában a döntőt 6-4-re megnyertétek ellenünk Tibor két gólja ellenére. 1999-ben, Firenzében nélküle lettünk Európa-bajnokok, aztán jött Sydney, Tibor első olimpiai bajnoki címe, ahol megint nem találkoztatok, majd Athénban jött a második.

– Én meg akkor búcsúztam a válogatottól. Tibor még Pekingben harmadszor is olimpiai bajnok lett, aztán London után, 41 évesen megkapta a válogatottat. És rögtön megnyerte a világbajnokságot, ráadásul pont Barcelonában. Miután mi gyorsan kiestünk, Tibor miatt a magyaroknak drukkoltam, és eredményesen, mert győztetek! Hihetetlen, hogy azt a sodró lendületet, ami a vízben jellemezte, át tudta adni edzőként is a játékosainak. Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen rövid ideig tartott az edzői pályafutása, hogy 47 évesen visszavonult. Én még edzősködöm, Barcelonában a San Andreu csapatát irányítom...

– Hová helyezed Tibort az egyetemes vízilabdasport történetében?

– A legnagyobbak közé, mondjuk, az első ötbe. Játékosként, természetesen. Mindig azon töprengtem, honnan az ördögből van ilyen sok klasszis balkezesük a magyaroknak? A mi időnkben ott volt Tibor, Varga Zsolt, aztán Kiss Gergely, Madaras Norbert, egyik jobb volt, mint a másik. Most meg Vámos Márton, Zalánki Gergő... Van erre magyarázat?

– Nincs.

– Arra viszont van, hogy Tibor miért volt ekkora pólós. Legalábbis van rá egy elméletem. Akkora akaraterőt, elszántságot, olyan munkamorált senki másnál nem tapasztaltam, mint Tibornál. Pedig én sem voltam egy lusta srác.

Mi tagadás, ez a magyarázat egészen elfogadhatóan tűnik...