Helsinki aranyában Puskás Öcsi keze is benne volt

„A pólósok pólósa” szavazás újabb jelöltjei: Gyarmati Dezső, Kárpáti György és a többiek.

Kárpáti György és Gyarmati Dezsõ, miután az 1956-os melbourne-i olimpián gyõztes vízilabdacsapat tagjait köszöntötték az 50. évforduló alkalmából, az Országház Vadász-termében. Fotó: MTI/Illyés Tibor

Kell-e több?

Persze hogy kell, de ez már 1956, és a melbourne-i olimpia. Ahol egyrészt újra Rajki Béla volt a kapitány, másrészt pedig (ha úgy tetszik) másodlagos érdek volt, hogy megvédjük a címünket, lévén itthon forradalom, majd szovjet megszállás – s ehhez mérhető aggodalom a magyar táborban. Ezért is lehet, hogy az ötkarikás pólótornára legtöbben az úgynevezett „melbourne-i vérfürdő” miatt emlékeznek. A Szovjetunió elleni meccsen (4:0) Bolvári Antal kezdettől fogva úgymond keménykedett Valentyin Prokopovval, aki hátrakönyökölt, eltalálva az őrzését átvevő Zádor Ervint. Az ütés átlagos volt, a vér mennyisége is, ám Zádor tudta, „politikai” okokból úgy kell kiszállnia a vízből, hogy végigvonuljon a lelátó előtt. A hatás képzelhető, a szolidaritás őszinte, mindenki a mieinket ünnepelte.

Kárpáti György és Gyarmati Dezső, miután az 1956-os melbourne-i olimpián győztes vízilabdacsapat tagjait köszöntötték az 50. évforduló alkalmából
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Korán, mert az aranyhoz még kellett a Jugoszlávia elleni siker. Persze hogy meglett (2:1), és a csapat történelmet írt: százszázalékos teljesítménnyel, a hatos döntőben 20:3-as gólaránnyal (az amerikaiak elleni 6:2-es sikert a csoportkörből magával hozva) végzett az élen.

Akárcsak két esztendővel később (1958) Budapesten, az Európa-bajnokságon. Az, hogy a szigeti szentélyben 7:0-ra léptük le az olaszokat, akkoriban szinte természetes volt, de az utolsó meccsen jött a Szovjetunió. Hogy a fákon is lógtak, mondani sem kell, legyen elég annyi, hogy hétezer (!) néző övezte az ötvenes medencét, amelyben persze hogy csodával szolgáltak a mieink. Különösen Dömötör Zoltán, aki szebbnél szebb gólokkal (összesen hárommal) járult hozzá a 4:0 utáni 4:2-es győzelemhez, a nézőtéri eksztázishoz és nem utolsósorban némi rendőri beavatkozáshoz.

Ezek után mindenki optimistán várta a római olimpiát (1960), amelyen a bronzérem enyhén szólva sem számított sikernek, olyannyira, hogy nem csupán Lemhényi Dezsőnek kellett mennie a kispadról (jött Laky Károly), hanem egyenesen a magyar póló válságáról beszéltek. Az indulatok erősebbek voltak, mint a valóság, hiszen a lipcsei Európa-bajnokságon (1962) újra veretlenül végzett az élen a magyar csapat, négy ponttal megelőzve a második Jugoszláviát. A remek bekk, Mayer Mihály nem csupán győztes gólt lőtt a jugók ellen, hanem bal kézzel szerezte, holott jobbkezes volt, és Milan Muskatirovics igazán nagy név volt a kapuban.

A tokiói olimpia évében Laky kapitány szolgált némi meglepetéssel. A korábbiakhoz képest meglehetősen kemény erőnléti edzéseket vezényelt, sok úszással, s a futás sem maradt el. Ennek lett áldozata Markovits Kálmán, aki enyhén szólva sem rajongott az úszásért. Hiába volt szellemi vezér a vízben és a parton egyaránt, Laky kitette őt a keretből, és az olimpiára sem vitte el.

Ahol újabb meglepetéssel szolgált. Bátran harcba küldte a fiatalokat. A Jugoszlávia elleni középdöntőben Bodnár Andrást és Rusorán Pétert vetette be eredményesen Gyarmati és Kárpáti cseréjeként (4:4), a Szovjetunió elleni sorsdöntő csata (5:2) során pedig Mayer helyén Konrád János kezdett, majd újra beállt Bodnár Kárpátit váltva.

Ez a meccs a „Lőj, lőj, lőj, lőj, Dömötör!” Szepesi György-örökzöld révén lett népszerű, pedig a pólótörténelem szempontjából is maradandó. Egyrészt egy negyed alatt három gólt lőttünk, és egyet sem kaptunk, másrészt nem csupán az ezen a mérkőzésen is remeklő „Döme” volt a hős, hanem az ifjak, Rusorán Péter (24), Bodnár András és Konrád János (23–23), valamint Felkai László (22) is. A mindent eldöntő ötödik magyar gól előtti akció például Konrádtól indult, majd Rusorán indította Dömötört, a lefújás előtt pedig Bodnár fülelt le egy szovjet átadást, s őrizgette a labdát.

Amelyet végül megérdemelten hozhatott haza Tokióból Dömötör.

(A következő részben: Út a montreali aranyig)