„Nagymaroson az volt a szokás, hogy a rossz gyerekeket mindig leküldték hozzám kajakozni. Nem hagytam senkit elkallódni. Van olyan egykori tanítványom, aki annyira tehetségtelen volt, hogy még egy vidékbajnokságra sem tudtam benevezni, de őt is marasztaltam. És tudja mit? Volt értelme, mert hobbiból még a mai napig lejár kajakozni, annyira megszerette a sportágat, pedig már bőven elmúlt negyvenéves. Mindenhova vittem a srácokat. Van egy kunyhóm az erdőben, két ünnep között nyolc-tíz gyerekkel mindig felmentem oda néhány napra edzőtáborozni, sífutni jártunk, este befűtöttünk, gitároztunk, egymás hegyén-hátán aludtunk a nomád körülmények között, máskor meg Első Emelet-koncertre mentünk. Mindig megtaláltam a hangot a gyerekekkel, láttam a szemükön, hogy hisznek nekem, és erre tényleg büszke voltam” – olvasható tovább a Magyar Kajak-kenu Szövetség honlapján Nieberl Károly vallomása. Messzire vezetne azon merengeni, hogy ez lenne a feladat, a küldetés: az adottságokat kihasználva Magyarországon a kajak-kenut a nép sportágává tenni. Nemcsak a csillogást, a dicsőséget, hanem a tradíciók tiszteletében az igaz szépséget meglátva benne. S e téren lehet hiányérzetünk, ahogy azt Nieberl Károly sem tagadja: „2016-ban abbahagytam az edzői munkát, de elmondtam a fiatal kollégáknak, hogy itt vagyok, és ha bármiben segítség kell, szóljanak, helyettesítek, egy-két gyereknek szívesen tartok különfoglalkozást. Azóta sem hívtak. De nem bánkódom ezen, szerintem a versenyzők között is fel fog nőni újra egy olyan generáció Nagymaroson, akikben meglesz az elszántság. Ezt most nem mindig látom.”
