Válogatottunk kilencven éve ötgólos vereségbe szaladt bele

Nagy nap lehetett volna 1930. május 11-e a magyar labdarúgásban, de ehelyett katasztrofális vereséget hozott. Válogatottunk kilencven évvel ezelőtt az Üllői úton 40 ezer néző előtt játszott az olaszokkal az Európa Kupa serlegéért – a rádió erről a mecc­sről közvetített először –, és a Mohácsot idéző 5-0-s megsemmisülés felszínre hozta a mélyben már forrongó indulatokat.

Zsúfolt lelátó előtt kaptuk a kijózanító zakót Forrás: Fradimúzeum

Pozzo mester 1930. május 10-én még csak a Déli Vasút-pályaudvaron, a triesz­ti gyorsról leszállva hallgatta, hogy a II. számú honvédezred zenekara eljátssza az olasz himnuszt, a Giovinezzát, majd az Astoria szállóban bosszankodott, amiért a játékosai az első emelettől az ötödikig szétszórva kaptak szobát. Holott mi csak jót akartunk, a vendégeknek a legjobb, fürdőszobás szobákat biztosítottuk.

Az Üllői úti találkozón ott volt Horthy Miklós kormányzó a családjával, Bethlen István miniszterelnök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és József Ágost főherceg, s azt mondani sem kell, hogy a szurkolók mind a 40 ezer belépőt pillanatok alatt elkapkodták. A hoppon maradtak több száz fős tömege ostromolta meg a labdarúgó-szövetséget, emiatt ki kellett hívni a rendőrséget. A jegyekről lemaradóknak kárpótlást jelentett, hogy hazai rádiótörténelmi eseményként ezen a meccsen valósult meg először közvetítés, ez volt a legendás Pluhár István debütálása.

Zsúfolt lelátó előtt kaptuk a kijózanító zakót
Fotó: Fradimúzeum

A Nemzeti Sport főmunkatársaként a rádiózásban értelemszerűen semmi gyakorlata nem volt, felvitték a tribün tetejére, és mondták neki, hogy kezdjen el beszélni. Az élő közvetítést kihasználták az éttermek, kávézók, ahol volt készülék, azok is megteltek, míg az Üllői úti katonai gyakorlótéren megafonon keresztül tájékoztatták a nagyérdeműt a mérkőzés alakulásáról.

Ami valósággal sokkolta az országot. Válogatottunk Aknai – Korányi, Fogl III – Borsányi, Turay, Vig – Markos, Takács II, Opata, Hirzer, Titkos összeállításban játszott, az első félidőben a szögletarány 7-0-ra volt a javunkra, eltaláltuk a kapufát, gólt viszont a vendégek szereztek. Fordulás után pedig, miután Titkost, legjobb csatárunkat lerúgták – cserélni akkoriban nem lehetett –, nyolc perc alatt négy gólt kaptunk, így lett 0-5 a vége. Az öt olasz találatból hármat a húszéves Giuseppe Meazza szerzett, aki még csak negyedszer szerepelt a válogatottban. (Később ott volt mindkét vb-győztes olasz csapatban, s róla nevezték el a Milan és az Inter közös otthonának számító, San Siróként is ismert milánói stadiont.)

Az Üllői úti arénából kábultan indult haza a tömeg, a sokk ahhoz volt fogható, mint amikor az 1924-es párizsi olimpiáról jött a hír az „egyiptomi csapásról”, hogy 3-0-ra kikaptunk az afrikaiak­tól. Két nap múlva aztán a Nemzeti Sport a címlapján keserves nyílt levelet intézett „nagyméltóságú” Bethlen miniszterelnökhöz, emlékeztetve arra, hogy 1924-ben még 7-1-re elvertük az olaszokat.

„Azt hisszük, nem kell részletezni, hogy mi történt azóta Itáliában. Röviden: mindannak az ellenkezője, ami Magyarországon történt. Nem vetettek ki a futballsportra vigalmi adót, s nem a futballsport jövedelméből akarták eltartani a többi sportágat, nem ebből akartak stadiont építeni, hanem inkább kielégítették minden szükségletét, mert felismerték, hogy a sport, elsősorban a futballsport kiválóan alkalmas a nemzeti büszkeség, a nemzeti öntudat fejlesztésére.”

Tény, a vendégek az Üllői úti pályabejáráson nem akartak hinni a szemüknek, hogy göröngyös talajú, földes pályán kell játszaniuk, és megjegyezték: náluk az állam mindenhol csodás pázsittal épít stadionokat. A vereség felszínre hozta, hogy a legatyásodott klubok kénytelenek külföldi túrákra utazni, hogy bevételekhez jussanak, ezért is lestrapáltak a játékosok, s kiéleződött a Magyar Labdarúgó-szövetség és alszövetsége, a profik (PLASZ) tábora közötti ellentét is. Abban azért megvolt az egyetértés, hogy az MLSZ képviselői a parlamentben harcot indítanak a labdarúgásra kivetett adóterhek eltörléséért vagy legalábbis csökkentéséért, ezt a törvényhozás tagjai pártállástól függetlenül támogatták.

De a profiknak az MLSZ-en belül is komoly sérelmeik voltak. „Ha nem tudnak adni, legalább ne vegyenek el semmit az egyesületektől” – bírálta a szövetség gazdaságpolitikáját Langfelder Ferenc, az Újpest igazgatója a Sporthírlapban. A lap pedig így láttatta a helyzetet: „Az MLSZ a legkiválóbb futballistákkal törődik legkevésbé, szemben áll a PLASZ-szal. Ahelyett, hogy amint a józan ész kívánja, a legkedvesebb gyermek lenne, hiszen a legjobb játékosai vannak, ő a mostohagyerek. Az MLSZ bürokratizmusa mindenre jó, csak arra nem, hogy a futballt fejlessze.”

Az olaszok elleni vereségbe Pataki Mihály szövetségi kapitány belebukott, válogatóbizottságot neveztek ki, és a mostohagyerek három hét múlva megmutatta, hogy érdemes lenne törődni vele: június 1-jén az MTK-pályán 2-1-re legyőztük az osztrákokat. Az ­1938-as vb-ezüstig azonban még hosszú út vezetett.