„A trianoni békeszerződésért. Éljen Magyarország!”

Kocsis Antal, első ökölvívó olimpiai bajnokunk 1928-ban, Amszterdamban nemcsak fényes diadalával, hanem a döntőbeli győzelme után a Nemzeti Sport kiküldött tudósítója emlékkönyvébe írt megható soraival is bevonult a magyar sporttörténelembe. Trianon centenáriumán érdemes felidézni a száz éve történteket.

Forrás: Magyar Ökölvívó Szakszövetség

Még liheg, rákönyököl az asztalra, gondolkozik. Majd írni kezd, de a ceruza nehezen mozog a kezében. Nem jól, nem szépen, de ír. Hibákat csinál az írásban. Zavarban van. Biztatom:

– Nem baj, majd kijavítom.

Tovább ír. Meg-megáll, majd lehajtja a fejét és észreveszem, hogy sír. Könnyei ráfolynak az emlékkönyv lapjaira.

Most megnézem, mit írt. Ezt olvasom :

– A trianoni békeszerződésért. Éljen Magyarország!

Drága jó magyar fiú, szegény, egyszerű gyerek, a küzdelem transzában még pihegve, izzadtan, könnyezve, első gondolata a hazája volt.”

Hazatérvén Kocsist szinte szétszedték, a Keleti pályaudvaron ötven rendőrre volt szükség a többezres ünneplő tömeg megregulázásához, az amszterdami hőst a vonatablakon keresztül akarták a peronra húzni. Klubja zöld-fehér szalagos, hatalmas rózsacsokorral várta, rajta a felirat:

„A ferencvárosi szívvel küzdő Tóninak”.

Eddig említett sikereit mind légsúlyban aratta, 1929-ben azonban már harmatsúlyban lett újra országos bajnok. Ennek az évnek a nyarán azonban meghurcolták, mert az augusztus 11-én rendezett magyar–olasz válogatott csapatmérkőzésen lemondta a szereplést, ezért öt hónapra eltiltották. Büntetésének letelte után sikerrel tért vissza, hiszen győzelmével hozzájárult ahhoz, hogy az FTC 1928 után másodszor is megszerezte a csapatbajnoki címet.

Fotó: Magyar Ökölvívó Szakszövetség

Nem sokkal ezután viszont sokkolta a magyar ökölvívás táborát azzal, hogy a gazdasági válság elől (milliónyi honfitársához hasonlóan) kivándorolt Amerikába. Először Dél-Amerikában, majd az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, és Tony Kocsis néven hivatásos ökölvívó lett. Bemutatkozó mérkőzéséről – 1930 júniusában – a Reggel című lap számolt be, ekképpen: „Kocsis Antal fölényesen nyerte bemutató mérkőzését Newyorkban. Mialatt Budapesten Európa amatőr ökölvívó-bajnokságai zajlottak le, ugyanakkor az amatőr világbajnok Kocsis Antal első profi mérkőzését vívta meg Newyorkban. Kocsis június 5-iki debütjének hírét Vásárhelyi Lajos, az »Amerikai Magyar Népszava« sportrovatvezetője hozta Amerikából Budapestre. Vásárhelyi vasárnap elmondotta A Reggelnek, hogy Kocsis a légsúlyban Matti Disanti olasz ökölvívóval mérkőzött, akit négy menetben, hatalmas fölénnyel győzött le. A magyar fiú kitűnő formában van, ütései zápormódra hullottak az olaszra, aki már a második menetben grogy lett. Amerikában nem ismerik a profi mérkőzéseken a technikai knockout fogalmát, és így Disantit a bíró nem léptette le. Kocsis hiába ütötte-verte az olaszt, kiütnie nem sikerült, mert az rendkívül szívósan tartotta magát. Amikor Kocsis pontozásos győzelmét kihirdették, a nézők sorában elhelyezkedett magyarok lelkesen ünnepelték az amatőr világbajnok első győzelmét. Gelb, aki Kocsissal együtt lett profi, még nem mérkőzött, mert írásai nincsenek rendben és nem kapott engedélyt.”

Súlycsoportja világranglistáján legjobb eredménye a negyedik helyezés volt. 1935-ben, harmincéves korában visszavonult. Profi eredménysora: 22 győzelem (4 KO), 13 vereség (3 KO), 5 döntetlen.

Visszavonulása után Floridában, Titusville-ben élt, családja körében, igen hosszú életet. Asztalosként dolgozott, majd eredeti szakmájában, szabóként helyezkedett el. Halála előtt, amikor már betegsége következtében állandó ápolásra szorult, egy floridai nyugdíjas otthonban lakott, nem sokkal 89. születésnapja előtt, 1994. október 25-én ott hunyt el. Rendelkezése szerint hamvait a tengerbe szórták. Emlékét márványtábla őrzi szülőháza falán a Wekerletelepen, a Baross utca 4. számú ház falán.

„Mindennap látom, amikor kikanyarodok az Ady Endre útra, ilyenkor eszembe jut, hogy Kocsis Antal, klubunk első olimpiai bajnoka tulajdonképpen a szomszédom volt, csak én erről nem tudtam gyerekként. Édesapámat (a legendás mester, Csöpi bácsi – a szerk.) annak idején lefényképezték Kocsis Antallal együtt, a közös fotó megvan nekem, kinagyíttattam, és kiakasztottam a Fradi népligeti boksztermének a falára” – mondta Szántó Imre mesteredző, Öcsi bácsi, a Ferencváros ökölvívó-szakosztályának vezetőedzője.

Kocsis Antal kivándorlása után nem volt sokszor idehaza, először több mint harminc év elteltével. De arról, hogy milyen emlékeket ébresztett benne a Fradi, írt. Írt, mégpedig akkor, amikor az FTC 75. születésnapi ünnepségeire készülődvén 1974-ben megkeresték. Érdemes idézni a gondolatait, mit jelentett egy sportembernek, hogy öt esztendeig a Fradi zöld-fehér színeit viselhette, abban arathatott diadalt: „Az FTC volt a második otthonom. Boldogan öltöttem magamra mindig a Fradi-mezt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy én lehettem az FTC első olimpiai bajnoka…”

„Most, távol a hazámtól is szeretettel gondolok a régi sportbarátokra, és sohasem felejtem el azt a fogadtatást, amelyben budapesti látogatásomkor részesítettek. Jó érzés volt az a tudat, hogy még emlékeznek rám, nem felejtettek el. Most szerényen élem nyugdíjas éveimet, és remélem, láthatom még egyszer a Fradi-pályát, az újat. Sok kellemes vasárnapot töltöttem a pályán és a klubházban. Élénken élnek még bennem a győztes mérkőzések utáni mulatságok, amikor táncoltunk és hallgattuk Woggenhuber Oszi Fradi-nótáit…” De szép volna még egyszer az életben Veletek együtt énekelni. Talán… még ezt is megélem. Most, amikor ezeket a sorokat írom, kinézek az ablakon. Gyönyörű az idő, minden zöld, a bokor, a fű… Valóban zöld-fehér nemcsak a szívünk, hanem a lelkünk is…”