Jellem a királyok világából

Százhetvenhét magyar olimpiai aranyérmet (176 nyárit és 2018 óta egy télit) tartunk számon, amelyhez még hozzátehetünk ötöt – sakkozóinknak köszönhetően. Háromszor (1927, 1928, 1978) nyertek a férfiak, kétszer (1988, 1990) a nők. Mára már a ’78-ban győztes férficsapat is kissé kilúgozódott az emlékezetből. Egyik tagja, a nagy harcos Csom István kedden ünnepli nyolcvanadik születésnapját.

Kilenc sakkolimpián szerepelt a magyar válogatottban Fotó: MTI/Lakatos Péter

Pünkösdhétfőn délben hívom az immár évek óta visszavonultan élő nagymestert. Mint kiderül, nem éppen alkalmas időpontban. – Kis türelmet kérek – mondja, majd félszegen hozzáteszi: – Misét közvetítenek, most szól a himnusz. – Meghallgatjuk a himnuszt, s kezdődhet a beszélgetés. A mai világban egészen valószínűtlen jelenet sokat elárul Csom István jelleméről. Így is sakkozott egykoron.

Hogy ez miben mutatkozott meg? Csom István kiváló játékos volt, a magyar sakkozás fénykorában tudott országos bajnokságot nyerni, kilenc sakkolimpián 191-szer szerepelt a válogatottban, nemzetközi tornákon is diadalmaskodott, a legjobb teljesítményt azonban mindig csapatban nyújtotta. A sakkolimpiákon szerzett egy arany- (1978) és három ezüstérmet (1970, 1972, 1980), természetesen a társak érdeme is, de árulkodó körülmény, hogy 1980-ban tábladíjat kapott – a negyedik táblások között a legjobbként az egész mezőnyben –, s többször volt második is ebben a rangsorban. Csapatember volt a javából. A szalonremi előtte ismeretlen volt, többször bizonyította, hogy sakkban is lehet megalkuvás nélkül küzdeni.

Kilenc sakkolimpián szerepelt a magyar válogatottban
Fotó: MTI/Lakatos Péter

– Ez részben alkati kérdés is – jellemzi önmagát szerényen. – Jó fizikai alapjaim vannak, ezért is bírtam a hosszú játszmákat. Puskás Öcsiék játékán nevelkedve sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy sakkozó legyek, futballoztam és kézilabdáztam, a TF-re készültem. A sakkra sokáig nem is hivatásként gondoltam, nem edzettem olyan tudatosan, mint mondjuk Portisch Lajos, a játékosságot jobban szerettem benne, igaz, a játékot magát mindig halálosan komolyan vettem. Közösségi ember voltam világ életemben, ez lehet a magyarázat arra, hogy csapatban szerepelve fokozott felelősségérzettel és koncentrációval sakkoztam.

Kortársa, a remek humorú szakíró, Flesch János találóan jellemezte ekképpen: Csom Csimbi, a magyar masszőr. A sakkozók körében ritka a kedves becenév, ő mégis kiérdemelte, hogy Csimbi lehessen, s addig nyüstölte, masszírozta az ellenfeleit, amíg fel nem őrölte őket.

A nyolcvanéves nagymester nem csak kora miatt idegenkedik a modern sakktól. – A sakkozás nagyon jól fejleszti a jellemet és a személyiséget. Az a modern szemlélet, ahogy a játékosok ma már számítógép segítségével kutatják a változatokat, éppen ezt a vonását öli ki. Évekkel ezelőtt azért hagytam fel az edzősködéssel, mert azt tapasztaltam, a tanítványom is jobban bízik a számítógépben, mint a józan észben – jegyzi meg kicsit keserűen.

A közelmúltban a feleségét is elveszítette, de hite és tartása töretlen. Igazi példakép, helyesebben inkább csak lehetne a tradíciókat egyre kevésbé tisztelő világban.