Megmentette a veréstől az őt később elfelejtő kapitányt

Hétszeres magyar bajnok, hívta az Inter és a Real Madrid is. Honvéd-szurkolóból lett újpesti legenda. Csatárból vált válogatott balhátvéddé, ám egy félreértés miatt csupán két évig szerepelt a nemzeti csapatban. A 72 éves Juhász Péter koronatanúja a lengyelek elleni 1972-es olimpiai döntő kulisszatitkainak, és ezeket meg is osztotta a Magyar Nemzettel.

Juhász Péter UTE Volt Labdarúgója. 20200805 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Egyetlen gólt szerzett a válogatottban, az elsőt a bolgárok elleni Eb-selejtezőn hetvenegyben. Lecsúszott?

– Le bizony! A Népstadionban a játékoskijáró közeléből akartam beadni, de olyan lövés lett belőle, hogy beakadt, pazar gól volt. Hozzáteszem, a másodikat én készítettem elő, szóval volt közöm a meccshez.

– Ha a sors úgy akarja, lehetett volna csehszlovák válogatott is, hiszen Losoncon született.

– De szerencsére nem akarta. A szüleim átszöktek Magyarországra, én pedig a nagymamáméknál maradtam. Nem volt semmilyen okmányom, így papíron nem is léteztem. Azt mondták, hogy ha egyenruhás embert látok, azonnal bújjak el, és amikor megpillantottam a postást, már rohantam is a budiba.

– Mikor került Magyarországra?

– Négyéves voltam, amikor az édesapám eljött értem, és a befagyott Ipolyon átcsempészett a határon. Beszakadt a jég, ő nyakig a vízben, a feje fölött tartva engem cipelt át a túlsó partra.

– Az, hogy az édesapja futballozott, meghatározta a pályafutását?

– Annyira nem, hogy nem is akartam futballista lenni. Természetesen fociztam a téren, amikor már Újpesten laktunk, de semmi komoly. Tizenhat éves lehettem, amikor a XV. kerületi Vasas edzője látott játszani, és azt mondta apámnak, aki a klub elnöke volt, hogy ügyes vagyok, érdemes lenne akár leigazolni is, mire ő azt felelte, a Péter tényleg ügyes, de lusta, nem érdemes vele foglalkozni. Ezért svarcban, Kauffmann Ede névre szóló igazolással, lényegében edzés nélkül kezdtem el játszani, a meccsek után pedig, mivel rendszeresen négy-öt gólt lőttem, mindig elszaladtam, nehogy valaki beszélni akarjon velem, és lebukjak. Egyszer egy stopli csúnyán felsértette a lábamat, a szüleim a seb láttán tudták meg, hogy rendszeresen futballozom.

Fotó Bach Máté

– Kikapott?

– Majdnem, de aztán már szabályszerűen felvittek a felnőttekhez, komoly edzéseken is részt vettem, és egyre jobban ment a játék. Továbbra is szórtam a gólokat, majd tizennyolc évesen leigazolt az Újpest. Ebben az a pikáns, hogy a környezetemben mindenki a liláknak szurkolt, én viszont hajlandó voltam keresztülutazni a várost, hogy láthassam a Honvédot és különösen Tichy Lajost. Egyszer Tichy az újpesti védőket megalázva két gólt is lőtt a Megyeri úton, másnap a gimnáziumban beszóltam a társaimnak, és ha nem vagyok elég gyors, biztosan nagyon megvernek.

– Hogyan vált Újpest-szurkolóvá?

– A környezet hatása is közrejátszott, sok játékost gyakran láttam a közelünkben működő étteremben megfordulni, és könnyebb volt a Megyeri útra menni meccsre, mint Kispestre: ez is döntő szempont volt, hogy az Újpest játékosa lettem.

– A gólveszélyes csatár miért lett balhátvéd?

– Azért, hogy játszhasson a csapatban. A tartalékban szerepeltem, és amikor egyszer a csatárok többsége megsérült, Baróti Lajos felvitt engem és Nagy Lászlót az első csapathoz, engem a jobb, őt pedig a bal szélre állítva a Vasas ellen, mert én jobb lábbal valamivel ügyesebb voltam nála. Mindhárom gólban benne voltam, Baróti mégis Nagy Lászlót favorizálta balszélsőként, aki hamarosan olimpiai bajnok is lett ezen a poszton Mexikóban. Sok klub el akart vinni, tárgyaltam is velük, amit Baróti Lajos megtudott és számonkért rajtam. Mondtam neki, elmúltam húszéves, szeretnék játszani, mire ő kitalálta, hogy kipróbál az éppen megsérült balhátvédünk helyén. Megtette, én pedig ott ragadtam, és onnan is lettem válogatott, a csatársorban Fazekasék, Göröcsék, Benéék közé szinte lehetetlen volt bekerülni.

– Feltűnő, hogy hetvenegyben válogatott lett, két évig stabil tagja volt a csapatnak, majd mintha elvágták volna, kimaradt, és nem is került vissza. Miért?

– Hoffer József hívott be először, és a kapitányváltás után is tagja maradtam a keretnek. Egyszer Máltával és Romániá­val játszottunk, és a kettő között Esztergomban edzőtáboroztunk egy kollégiumban. Este a kollégisták nagyon berúgtak, Illovszky Rudolf, a szövetségi kapitány csitítani próbálta őket. Egyszer csak azt láttam, hogy egyikük a kapitány mögé oson, feltehetően meg akarta támadni, mire kiugrottam a félemeletről az ablakon, és leütöttem az illetőt. Közben leértek a többiek, a kollégistákat bedobták egy patakba, viszont kiderült, hogy eltörött a kezem, a jobbon a mutatóujjam a mai napig rövidebb, mint a balon. Persze még az MLSZ fejesei előtt is eltitkoltuk a történteket, én pedig törött kézzel játszottam a románok ellen.

– Ez nem esik egybe az utolsó válogatottságával…

– Csak azért meséltem el, hogy lássa, jó volt a viszonyom Illovszky Rudolffal. Később egy NDK elleni barátságos meccs előtt mi, újpestiek Komlóról mentünk a válogatott szállására, ahol nem várt minket senki sem. Étlen-szomjan voltunk, órákig ultiztunk a lépcsőfordulóban ülve. Közben megjöttek a többiek, és amikor Illovszky Rudolf, akit én nem láttam közeledni, megkérdezte, hogy hogy vannak, fiúk, én a felvett talonra éppen hangosan megjegyeztem, hogy erre mi a f…szt mondjak. Kiderült, hogy azt hitte, neki mondtam. Később azt nyilatkozta, azonnal hazazavart, pedig még játszottam az NDK-ban, de utána kihagyott a keretből. Nekem Újpesten szóltak, hogy úgy tudják, nem számít rám, bementem az MLSZ-be, ahol azt mondta, két perce le kellett adni a névsort, és én nem vagyok benne. Ekkor tényleg mondtam neki egy nagyon csúnyát.

– A müncheni olimpiai döntő magyar játékosai közül eddig mindenki csak annyit mondott, hogy úgy tudják, a lengyelek felajánlották a mindkét csapatnak aranyérmet jelentő döntetlent. Ön mit tud erről?

– Koronatanú vagyok, mert a lengyelek engem kerestek meg. Lubańskit és Szymanowskit jól ismertem, szlovákul folyékonyan beszélek, így a szláv anyanyelvűekkel tudok kommunnikálni. Behúztak az öltözőjükbe, és elmondták, a szovjetek és az NDK-sok ikszeltek a bronzmeccsen, és mindketten harmadikok lettek, legyen a mi meccsünk kettő-kettő, és együtt leszünk ­olimpiai bajnokok. Még abban is megállapodtunk, hogy a játékoskijáróban hogyan jelezzük, benne vagyunk-e vagy sem. Illovszky Rudolf magas lázzal nyomta az ágyat, úgy volt, ki sem jön a meccsre, de valaki megsúgta neki a tárgyalást. Eljött, leült a kispadra, de előtte kijelentette, ha valaki döntetlenre játszik, azt örökre eltiltatja. Vezettünk, de kikaptunk, rettegtünk, nehogy döntetlen legyen, és akkor még nem is sejtettük, hogy ezzel évtizedekkel később mennyi pénztől esünk el.

– Az igaz, hogy hívta az Inter és a Real Madrid is?

– Igen, de disszidálnom kellett volna. Az Inter még fiatalon hívott, a Real pedig az olimpián környékezett meg, hogy ne utazzak haza, és a többit majd megbeszéljük, de nem ugrottam bele a bizonytalanba. Ott nem volt lehetőség tárgyalni, annyi „kukkos” figyelt minket folyamatosan.

– Hétfőn ünnepelte a 72. születésnapját. Hogy van?

– Két éve a 70. ünneplésének a napján tudtam meg, hogy súlyos betegségem van. A kezeléseknek hála minden rendben, hetente többször futok, és az UTE fiataljaival egyéni képzéseken foglalkozom. Szóval köszönöm, a körülményekhez képest jól vagyok.