A korábbi klasszisok nem számíthattak gondtalan öregkorra

Elfeledett futballnemzedékek címmel írtunk cikket arról, hogy a régi futballnagyságok közül nagyon sokan éltek a pályafutásuk befejeztével méltatlan körülmények között. Labdarúgásban a világbajnoki részvétel nagyobb, jegyzettebb eredmény, mint akár az olimpiai érem, előbbiért mégsem jár semmilyen járadék, pénzben kifejezhető elismerés, holott az érintett játékosok jövedelme jóval közelebb állt az átlagemberéhez, mint manapság. Három olyan korábbi labdarúgóval beszélgettünk erről, akik játszottak világbajnokságon, a közös történetük a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas éveket öleli át.

Budapest 20190826 Labdarúgás 2019 Újpest UTE öregfiúk Tóth András 70 éves Nemzeti Sport Fotó Földi Imre Fotó: Földi Imre

Amikor keresem, a felesége, Schlégl Erzsébet, egykori kiváló röplabdázó veszi fel a telefont. Miután megadja a lánya számát, mert a férjét ott találom, és megtudja, miért hívtam, kifakad: végre valaki! Azt mondja, ne számítsak arra, hogy Benő panaszkodni fog, nem szeret, pedig oka lenne rá. Hosszasan meséli, hogy ugyanabban a szerény otthonban élnek, amelyet a férje szolgálati lakásként még játékosként kapott az Újpesti Dózsától, a klub teljesen elfelejtette, nála kevésbé eredményes sportolók is kapnak támogatást, de ő nem.

– Az olimpia tényleg fájó emlék – ismeri el Káposzta Benő kicsit később, amikor elérem. – Sajnos csak tartalék voltam Tokióban, és érmet is csak az kapott, aki a döntőben játszott, járadékot pedig csak annak kézbesítenek, aki legalább egyszer pályára lépett. Tagja lehettem hatvanban a tizennyolc évesek Európa-bajnokságát megnyert magyar csapatnak, nem statisztaként voltam ott a 1966-os vb-n sem, és talán ezeket is lehetne értékelni.

Ma okkal él az emberek fejében a remekül, legalábbis náluk sokkal, de sokkal jobban kereső futballista képe, akinek nem kell másra összpontosítania, csak a labdarúgásra, ám a hatvanas években ez nem így volt.

– Akkoriban mi nyolcszáz forintot kaptunk egy győztes meccsért – emlékszik vissza Káposzta Benő. – Még szerencse, hogy az Újpesttel gyakran nyertünk, de mérkőzéseket csak az őszi és a tavaszi három hónapban játszottunk, az év második felében csupán a csekély alapfizetést kaptuk, amit kiegészített még némi kalóriapénz. Egy zsömle negyven fillérbe került, ha ebből indulunk ki, nem volt rossz, de milliomos senki sem lett a futballból. Fel tudok még mutatni egy szolgálati lakást, amelybe most próbálunk liftet szerezni, mert a többszöri csípőműtét után nehezen mozgok, és kaptam még újpesti játékosként egy zöld öltönyt Salamon bácsitól, a híres szabótól. Volt játékostársam, Solymosi Ernő segített elhelyezkedni a Kormányőrségnél, onnan mentem nyugdíjba már tizenkilenc éve, éljük az életünket szerényen.

Arra a felvetésre, hogy az állam esetleg honorálhatná a világbajnoki részvételt a futballban úgy, mint az olimpiai dobogót, rávágja, hogy „sokan lennénk boldogok!”. Többen éppen azért nem lehettek olimpiai kerettagok, mert játszottak világbajnokságon, így több poszton azok utaztak a játékokra és nyertek például Mexikóban, akik csak a második vonalat képviselték, ezért kapnak járadékot, a náluk jobbak viszont nem. Pedig jól jönne, két éve például, amikor Káposzta Benőt operálták, Fazekas László, a Belgiumban élő egykori játékostárs úgy segített neki, hogy Erzsébet-utalványokat küldött a kórházba, ő pedig hálás volt ezért.

– Az a baj, hogy az ügy mögött nem áll fajsúlyos sportember – mondja –, aki szakmailag is hitelesen érvelhetne mellettünk. Sokakat érint ez a probléma a nálunk fiatalabbak közül is, rengeteget beszélgetünk róla, de nincs kihez fordulni. Hitegetés, az van bőven, azt mondják, írjunk levelet az olimpiai bizottságnak, de támogatás nélkül minek, mire mennénk vele?

Tóth András tartja magát olyan értékesnek, mint egy olimpikon labdarúgó Fotó: Nemzeti Sport/Földi Imre

A Káposzta Benőéknél fiatalabb korosztály 1978-ban jutott ki végre világbajnokságra, két torna is kimaradt a magyar labdarúgás életéből. A magyar válogatott tizenkét év szünet után Argentínában szerepelhetett ismét, abból a keretből a többség szerencsére él, az más kérdés, hogy virul-e. Tegyük hozzá az igazság kedvéért: a szó igazi értelmében nyomorgót sem találunk köztük. Tóth András szintén Újpesten futballozva lett kerettag, és előtte játszott az U21-es Európa-bajnok csapatban is, emellett kilencszeres magyar bajnok. A visszavonulását követően dolgozott a klubnál technikai vezetőként, majd létesítményigazgatóként, ma már nyugdíjas.

– Nem szeretném, ha ez a téma szembeállítaná egymással a sportágakat, az összehasonlítások gyakran sántítanak, de az eredményeimmel tartom magamat annyira, mint egy olimpikon labdarúgó – szögezi le. – Akkor még alig volt különbség az átlagfizetések és egy futballista jövedelme között. Mi már ezerhatszáz forintot kaptunk egy győztes meccsért, sokszor nyertünk, ez jó volt, de a kisebb csapatok keveset kerestek. Mi nem a pénzben különböztünk, hanem a lehetőségekben, például utazhattunk, hamarabb juthattunk autóhoz, telefonhoz, szolgálati lakáshoz, vagy éppen karácsony előtt kiugorhattunk Bécsbe különlegesebb ajándékot venni a feleségnek és a gyerekeknek.

Öregkor gondokkal

Mindebből keveset lehetett eltenni az öregkorra, és a nyugdíjalap sem hízott akkorára, hogy a gondtalan jövő ígéretével vághattak volna bele a civil életbe a futball után. Akkor, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején legfeljebb egy gebin jelenthette a vállalkozás csúcsát egy labdarúgónak is.

– Sokan úgy álltak az életben harmincöt évesen, hogy a futballon kívül semmihez sem értettek. Edző nem lehetett mindenkiből, aki a klubnál maradhatott, mint például én, átlagos fizetésből élt, mások viszont nagyon nehéz helyzetbe sodródtak. Játszottunk a Bayern München, a Juventus, az Ajax és még más sztárklubok ellen, néhány játékosukat jobban is megismertük, és láttuk, nemcsak aktív korukban álltak előttük nagyobb lehetőségek, hanem utána is. Számíthattak rá, hogy anyagi gondok nélküli öregkor vár rájuk.

Argentína után egymást követő két világbajnokságra is kijutott a magyar válogatott. Előbb Spanyolországban állított fel máig élő vb-csúcsot Salvador 10-1-es legyőzésével, hogy aztán drámai körülmények között ne jusson tovább a csoportjából, majd következett a máig be nem gyógyult seb, a mexikói összeomlás, Irrapuato, a szovjetek elleni 0-6, a keserű ébredés az éremről szőtt álomból. Sallai Sándor a csapatban mindkét tornán alapembernek számított, sőt 1979-ben játszott Japánban az U20-as vb-n is.

– Nem voltak megélhetési problémáink, bár a felkészülési időszakokban, amikor nem játszottunk meccseket, előfordult, hogy kölcsön kellett kérnem – meséli. – Irigyelt embereknek számítottunk, de a jövedelmünk fényévekre volt attól, amennyit ma megkeres egy átlagos NB I-es futballista, a jobbakról már nem is beszélve. Utána viszont, aki nem volt élelmes az üzleti életben vagy nem rendelkezett remek kapcsolatokkal, az bajba került, mert milliókat félretenni legfeljebb az tudott, akinek összejött egy jó külföldi szerződés, de Mexikó után ez csak keveseknek sikerült.

Zsebbe adott pénzek

Sallai Sándornak csaknem összejött, de éppen aznap, amikor utaznia kellett volna, Oviedo helyett a Tolnai utcában volt jelenése az 1986-os bundabotrány egyik vádlottjaként, és nem mehetett sehova. Lényegében ő vitte el a balhét, azoknak, akik már kijutottak például kisebb svájci csapatokhoz, sehogy sem akaródzott hazajönni a kihallgatásokra. Végül 1990-ben mehetett ki éppen Svájcba egy harmadosztályú csapatba, ahol nem értették, ilyen múltú és tudású játékos mit keres náluk.

– A mi nyugdíjunk nagyon kevés lesz, a korábbi generációké pedig szinte egyenlő a nullával – mondja. – Gyakori volt a zsebbe adott pénz, ami nem növelte az alapot, és sokaknak hiányzik a biztonság, amit egy pénzben kifejezett elismerés valamennyire megadna. Nekünk akkor a huszonnégy legjobb csapat közé kellett bejutnunk, hogy ott lehessünk a legnépszerűbb sportág világbajnokságán, ami van akkora teljesítmény, mint az olimpiai részvétel. Ráadásul, bár Mexikó tényleg tragikusan sikerült, nem szabadna elfelejteni, hogy az a csapat mennyi örömöt szerzett az egész országnak, többször megtöltötte a Népstadiont, és első helyen is állt az európai ranglistán. Sebtiben számolva talán negyven egykori futballistáról beszélünk, hiszen a régiek közül már sokan elhunytak, és ennyi ember támogatása biztosan beleférne a büdzsébe.

Egész pontosan: bele kellene férnie. Ez a három futballista csupán három kiragadott példa, és a sorstársaikkal együtt nem alamizsnára várnak. A megbecsülés azonban járna nekik, és bár egykor tényleg stadionokat töltöttek meg, most hiányoznak a rendszerből. Tényleg nem lenne nagy áldozat beilleszteni őket.