Rászolgáltak a segítségre az elfeledett futballnemzedékek

„Hej, ha ma játszhatnék az akkori tudásommal…!” Gyakran halljuk ezt egy sóhaj vagy egy félmosoly kíséretében régi idők futballistáitól, kifejezve ezzel azt, hogy ők, akik a labdarúgás hős- vagy aranykorában játszottak, és annak idején világszínvonalú teljesítményre voltak képesek, mennyire nem voltak megfizetve a tudásukhoz képest, ellentétben a mai játékosokkal. A régi nagyságok közül az elmúlt évtizedekben sokan szó szerint nyomorogtak, nyomorognak. Nyilván mindegyikük esete más, de a többség önhibáján kívül nem tudta nagy pénzre váltani azt a tudást, amelynek ma a töredékét is busásan megfizetnék.

Tóth II. József

Most olyan helyzetben van a magyar futball, hogy segíthet

Félreértés ne essék: nem több pénzt követelünk a magyar futballba. Pénz most van bőven, hála a 2010-ben megkezdett intenzív állami újjáépítésnek, a hivatalos kormánypolitikának, amely a sportot és a futballt stratégiai ágazatként kezeli. Nagyon sokáig nem volt pénz a magyar labdarúgásban, a rendszerváltás utáni évek káoszában nemcsak a klubokat fenyegette nap mint nap az ellehetetlenülés veszélye, de a Magyar Labdarúgó Szövetség is éveken át csődközeli helyzetben volt. Megértjük, elfogadjuk, hogy akkor a szövetség legkisebb gondja a régi nagyok támogatása volt. Ám most olyan helyzetben van a magyar futball, hogy segíthet. Nagyon jól élnek ma a hazai futballból a klubvezetők, az edzők, a játékosok vagy a játékosügynökök (a világjárvány okozta – reméljük, átmeneti – nehézségektől ezúttal eltekintve). Kizárt, hogy ebben a „hét bő esztendőben” ne jusson azoknak, akik a maguk idejében főszerepet vállaltak ennek a sportágnak a hazai megszerettetésében, népszerűsítésében. Kimondottan rossz az üzenete annak, hogy ők, akik jóval több élményt szereztek az embereknek a játékukkal, a sikereikkel, idős éveiket kiszolgáltatottan, lemondásokkal élik, míg a maiak betegre keresik magukat, holott sok esetben még mindig nem miattuk, hanem a régiek által felkeltett igények miatt járnak sokan stadionokba.

A szövetség hivatalos adatai szerint ma egy itthon játszó NB I-es profi labdarúgó átlagos havi alapbére bruttó 1,63 millió forint.

És mivel a futballisták ekhósan adózhatnak, ennek jelentős részét kézhez is kapják, és természetesen erre jönnek még a meccs- és pontprémiumok. Az MLSZ-nek vannak kezdeményezései a szükséget szenvedő volt labdarúgók megsegítésére (Válogatottak klubja, Focisegély Alapítvány stb.), vagy Jakab János, korábbi labdarúgó és edző, a Budafoki MTE tiszteletbeli elnöke szervezésében minden karácsony előtt vendégül látják a korábbi nagy játékosokat (az összejövetelre a legutóbb Orbán Viktor miniszterelnök is ellátogatott a 2019-ben először a Puskás Arénában megrendezett eseményre, jelezve, hogy mindig fontosnak tartotta és segítette a kezdeményezést), ám az MLSZ és a civil kezdeményezők minden jó szándéka mellett is úgy gondoljuk, hogy ennél több kell. Nem alamizsna, nem egyszeri segély, hanem törvényi – vagy legalább sportági – szabályozás, amely bizonyos kritériumokhoz köti, kinek jár régi érdemei elismeréséül élethosszig tartó érdemi anyagi juttatás, mondjuk a jelenleg aktív játékosok befizetéseiből vagy éppen az állami kitüntetetteknek ma már járó művészjáradék mintájára egyfajta nyugdíjkiegészítés. Az államnak, az MLSZ-nek, a kluboknak és a játékos szakszervezeteknek is fel kell vállalniuk, hogy valamit lépni kell most már ebben az ügyben, és mindannyiunknak meg kell tennünk azt, amit a magunk területén tehetünk.

Belgiumban harminc százalék a nyugdíjalap

És hogy mit lehet tenni intézményesen a volt futballisták nyugodt megélhetéséért? Segítségül, mintául szolgálhatnak a külföldi, elsősorban nyugat-európai példák. Szinte minden topligában régóta van valamilyen önsegélyezési, előtakarékossági módszer arra, hogy megelőzzék a játékosok időskori elszegényedését. Mintaértékű a holland és a belga modell, ahol ez nem alternatíva, hanem kötelező gyakorlat.

Hollandiában a játékosok alapfizetésének és prémiumának 25, Belgiumban 30 százaléka automatikusan az ország szövetségének a számlájára kerül, az összeget neves biztosító-társaságok kamatoztatják, és 35 éves kor fölött lehet hozzájutni egy összegben, három részletben vagy havi járadékként is. „Olyannyira kötelező ez Belgiumban, hogy akinek nincs befizetve egy bizonyos határidőig, a szövetségtől nem kapja meg a játékengedélyt a következő idényre – tudjuk meg Juhász Rolandtól, aki 2005 és 2013 között szolgálta a brüsszeli Anderlechtet. – Eleinte én is csodálkozva néztem, hogy a fizetésem majdnem egyharmadát be kell adni ebbe az alapba, eléggé nagy hányadnak gondoltam, de aztán elismertem, hogy nagyon jó eljárás, mert sokak élete kisiklik a futballpályafutása után. Nagyon támogatom, kötelezővé is tenném idehaza is, mert másként gondolkodik egy ember húsz-, mint harminc- vagy negyvenévesen, és ez biztosítékot jelent.”

Egymásra mutogatnak a sportág szereplői

Olykor idehaza is felvetődik, hogy kötelezővé kellene tenni a labdarúgók előtakarékosságát – de az erre irányuló kísérletek rendre kudarcot vallanak. Nagy kérdés, hogy ebben kinek kellene nagyobb határozottsággal fellépnie. A legnagyobb itthoni játékos-érdekvédelmi szervezet, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete (HLSZ) rendre kapacitálja a tagjait, hogy önkéntesen vállalják a fizetésük bizonyos százalékénak letétbe helyezését a pályafutásuk utáni újrakezdés alapjául, de nem nagy sikerrel.

„Már világosan kiderült, hogy önkéntes alapon ez nem fog működni – mondja Horváth Gábor, a HLSZ főtitkára. – Többször kezdeményeztük már egy afféle karrieralap létrehozását, de a játékosok túlnyomó többsége nem mutatott erre hajlandóságot. Többször egyeztettünk erről az MLSZ-szel és a klubokkal is, de egy aláírt szerződésig nem sikerült eljutnunk. Meg kellene oldani, hogy kötelező legyen, mint egy autós felelősségbiztosítás.”

A felvetés kapcsán az MLSZ részéről Sipos Jenő szóvivő a Nemzeti Sportnak azt mondta:

„Az MLSZ minden olyan kezdeményezésnek örül, amelyben megjelenik a labdarúgó-társadalmon belüli szolidaritás, együttérzés, együvé tartozás.”

A futballszövetség álláspontja az, hogy amennyiben életképes kezdeményezés jön létre, azt szívesen támogatják, de az első lépést a játékos-szakszervezetnek kell megtennie.

A futballisták előtakarékossági programja tehát még gyermekcipőben (sem) jár idehaza, de ha működne is, az még nem feltétlenül segítene a múlt nagyjainak mai helyzetén, csak akkor, ha a ma jól keresők részt vesznek az általános szolidaritásban.