Kivédte a nősök és a fradisták szemét a világbajnokság előtt

Mielőtt az NB I-be került, ösztönösen védett, kapusedző nélkül készült, a megyei bajnokságban szereplő csapat kapusaként mégis kivédte Albert Flóriánék szemét. 1976–’79 között, négy éven át ő volt a válogatott első számú kapusa, részt vett az 1978-as világbajnokságon, a Honvéddal 1980-ban bajnoki címet ünnepelhetett, majd egy fejsérülés vetett véget a pályafutásának. Gujdár Sándorral a futballimádatáról, az argentínai vb-ről és a tanulás jelentőségéről is beszélgettünk.

Rengeteget kapott a futballtól Fotó: Teknős Miklós Forrás: Magyar Nemzet

– Hogy van?

– Most már jól, két éve újra megműtöttek. Orrpolip miatt elfertőződött a homloküregem. Csókay professzor kivette a homloküreg pótlását, helyrehozott, de a lemezt már nem rakta vissza, emiatt kisebb horpadás van a fejemen. Kicsit lenövesztettem a hajamat, így nem is látszik.

– Ezt is a futballnak „köszönhette”. Mi is történt pontosan?

– A görög Arisz FC-vel az albán határnál edzőtáboroztunk, és az utolsó napon az egyik társam nem ugrott át egy vetődésnél. Eltörött a homlokcsontom, megzúzódott az agyhártyám, és eszméletlenül szállítottak a szaloniki kórházba. Egy idegsebész akkoriban kezdte el alkalmazni azt a speciális eljárást, amellyel beültettek egy pótlást a csont helyére, és harminc éven át nem is volt vele baj.

– Ez véget is vetett a karrierjének.

– Fél évet kellett kihagynom, és amikor elkezdtem volna az edzéseket, a feleségem nem engedett védeni, mert nagyon féltett. Nekem is voltak félelmeim, ezért abbahagytam a futballt, igaz, két évvel később egy olyan fejvédővel, mint amilyent a síelők is használnak, egy osztrák amatőr csapatba még kijártam levezetni.

A korábbi Honvéd-kapust senki sem tanította meg az alapokra, ösztönösen tanult meg védeni
Fotó: Magyar Nemzet/Teknős Miklós

– Amikor arról álmodozott Szentesen, hogy nagy kapus lesz, gondolta volna, hogy ez ennyire veszélyes szakma?

– Nem, de ilyen álmaim eleinte nem is voltak. A mezőnyben játszottam, aztán egyszer nem jött el a kapus, engem állítottak a helyére, és soha többé nem jöttem ki onnan. Őrülten szerettem a futballt, nem érdekelt, milyen poszton, csak élveztem, hogy játszhatok. Aztán tizenhat évesen már a Szentes megyei első osztályú felnőttcsapatában védtem. Ösztönösen, mert az első kapusedzőm a Honvédban volt, addig senki sem tanított. Illetve Szegeden a SZEOL néhány korábbi játékosának az volt a hobbija, hogy hetente néhányszor lejöttek kapura lőni, akkor már orvosok, ügyvédek, igazgatók voltak. Az egyikük, Mészáros Károly valamikor védett, ő adott tanácsokat.

– Szegedre hogyan került el?

– Civilként úgy, hogy ott kezdtem el főiskolára járni, és egy évig még a Szentes kapusa voltam. Aztán egyszer a Ferencváros hírverő meccset játszott a városban, az első félidő végéig nem rúgott gólt, mert annyira jól védtem. Ennek Szegeden is híre ment, és a SZEOL úgy igazolt le, hogy nem is látott védeni. Ott aztán elég gyorsan eljutottam a harmadiktól az első csapatig, az utolsó fordulóban, amikor már feljutottunk az élvonalba, a Szolnok ellen kezdődött először velem az összeállítás.

– Az igaz, hogy a karrierjén egy nősök–nőtlenek mérkőzés lendített nagyot?

– Igaz. Szegeden mindig ezzel a klubon belüli meccsel kezdődött az idény, háromezer néző előtt… A Délmagyarország tudósítója azt írta, nem tudja, ki ez a fekete fiú, de nagyon ügyes volt, és az első csapat edzője, Szűcs Gyula – aki tagja volt a harmincnyolcas világbajnokságon ezüstérmes válogatottnak – ekkor figyelt fel rám. Később ő állított be először NB I-es meccsen is, igaz, első számú kapus csak Bundzsák Dezső alatt lettem. Felejthetetlen év volt, annak ellenére, hogy végül kiestünk, mert például otthon megvertük a Honvédot, a Fradit pedig hatvanezer néző előtt győztük le a Népstadionban.

– Kérdezném, hogy miként lett a Honvéd kapusa, de sejtem a választ: behívóval…

– Jól sejti, de volt ott más is. A főiskola Győrbe költözött, és úgy volt, odamegyek én is. Csakhogy behívott a Honvéd, örömkatona voltam, csak védenem kellett. Életem legnagyobb mulasztása, hogy nem fejeztem be a főiskolát, pedig csak egy év hiányzott az üzemmérnöki diplomához. Beszippantott a futball, a Honvéd egész más szintet jelentett, mint a Szeged, ráadásul bekerültem az U23-as válogatottba, telente Dél-Amerikában, nyaranta Spanyolországban túráztunk, és elsodort az élet a tanulástól.

A mezőnyben is feltalálta magát, de korán kiderült, hogy a kapuban a leghasznosabb
Fotó: Nemzeti Sport

– Pedig a Honvéd a hetvenes években az Újpest, a Fradi és a Vasas mögött állt a rangsorban.

– Igaz, de nyolcvanban már mi nyertük a bajnokságot. Emellett a kettős rangadókon a Népstadionban talán sohasem játszottunk hetvenezernél kevesebb néző előtt, az UEFA-kupából kivertük az Arnesen, Lerby, Tahamata csatársorral felálló Ajaxot, legyőztük a Sportingot és az Intert is. A már említett túrákat is beleszámítva évente tizenöt-húsz nemzetközi meccset játszottunk, és a válogatottról még nem is beszéltünk.

– A ’78-as világbajnokság, különösen a házigazdáktól az első meccsen kapott balszerencsés gólok előjönnek még az álmaiban?

– Fájó emlék. Jó válogatottunk volt, amely a korábban U23-as Eb-n arany-, majd ezüstérmet nyert csapatra épült. Korán vége lett a bajnokságnak, és ahelyett, hogy itthon erős edzőmeccsekkel készültünk volna, kimentünk Németországba az Adidas edzőközpontjába. A bundesligás csapatok elmentek külföldre pénzt keresni, mi pedig csak edzegettünk, komolytalan ellenfelekkel játszottunk, Tunézia ellen ráadásul a számunkra ismeretlen műfüvön, amelyen Várady Béla meg is sérült. Így mentünk az angolok elleni főpróbára, akik jól elvertek minket. Lényegében teljesen leépültünk. Általában az NB I-es rajtra felkészültebb voltam, mint akkor, a világbajnokság előtt.

– És a gólok?

– Az elsőnél átjött a sorfalon a labda, csak későn vettem észre, kijött a vállamról, és Luque közelről berúgta. A másodiknál kivetődtem Kempes elé, Kereki Zoltán közben becsúszott, emiatt a labda lecsurgott, és Bertoninak nem volt nehéz dolga. Ráadásul a remekül játszó Törőcsiket Passarella végigrugdosta a meccsen, mégis őt állították ki, majd Nyilasi is piros lapot kapott, és ez már sok volt. A portugál Garrido játékvezető is kicsinált minket, de hát az egész világbajnokság csődbe ment volna, ha mi nyerünk, és az argentinok esetleg nem jutnak tovább. Ez a kezdés rányomta a bélyegét az olaszok és a franciák elleni meccsre is.

– Hamarosan kikerült a válogatottból. Bűnbak lett?

– Jöttek új kapitányok, akik több poszton is változtattak, kikerültem én is. Nemigen foglalkoztam vele, mert vittek magukkal a hétköznapok, az edzések, megszülettek a gyerekeim, tehát dolgoztam tovább, és kész. Utólag persze furcsa, hogy éppen akkor, a nyolcvanas évek elején nem számítottak rám, amikor Szalonikiben szenzációsan ment a védés.

– A fejsérülése után kapusedzőként dolgozott itt-ott, de a futball élvonalából teljesen eltűnt. Miért?

– A magyar labdarúgásban edzőként létezni nem jelentett biztos egzisztenciát a sok szélhámos miatt. A Honvédnál például fél évig nem kaptam egy fillért sem, majd azt kérték, mondjak le a tartozás feléről, különben nem engedik indulni a csapatot. Itt ütött vissza a diploma hiánya, mert a futball utáni élet nem egyszerű. Próbálkoztam sok mindennel, most Balatonfüreden a feleségemmel együtt egy vendégházat üzemeltetünk, és emellett a helyi klubnál dolgozom kilenc–tizenhat évesek kapusedzőjeként. Szeretem ezt a munkát.

– Elégedetten tekint vissza?

– Szentesről indulva válogatott labdarúgó lettem, világbajnokságon játszhattam, amiről gyerekként még csak nem is álmodtam. Pusztai László a földim volt, és a világ túlsó végén, Bolíviában, majd négyezer méter magasan, világbajnoki pótselejtezőn az én kirúgásomból indult meg, s született gól a lövéséből. Két szentesi gyerek jutott el odáig, hogy össze tudott hozni egy gólt egy ennyire fontos mérkőzésen. Azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésre.