Kései levélféle Puhl Sándornak

Ahogyan azt megírtuk, 65 évesen elhunyt Puhl Sándor, akit négyszer választottak meg a kilencvenes években a világ legjobb játékvezetőjének, ő dirigálhatta az 1994-es világbajnokság és az 1997-es Bajnokok Ligája döntőjét is. A magyar labdarúgás egyik kiemelkedő egyéniségére emlékezünk ezzel a kései levélfélével.

Majdnem olyan ez, mint amikor beszélgettünk, csak éppen fordítva. Te beszéltél, én többnyire csak bólogattam, most pedig én írok, és te hallgatsz. Jobb lenne nem így szóhoz jutni. Az nem létezett, hogy igazat adtál volna bármiben is, amit te gondoltál, azt semmivel sem lehetett megingatni. De hát nem is szokhattál hozzá az ellenvéleményhez, illetve, ha valaki mégis megfogalmazta volna, te sárga vagy akár piros lappal is pontot tehettél a vita végére, fittyet hányva minden érvre.

Ilyen voltál, így kellett elfogadni. Nem is tehettem másként: te voltál „A Puhl”. Több mint a játékvezető, több mint a reklámarc, több mint Eger királya – így, A Puhl. Ezzel a személyiséggel lettél már fiatalon, 39 évesen legenda, mert a kilencvenes években közülünk csak téged láthattunk a világfutball elitjében, még ha nem is futballistaként, de nekünk már az is sokat számított, hogy ott van egy magyar a világbajnoki döntőben, ráadásul olyan bravúrokkal, amelyekről még ma is beszélünk.

Egyszer megkérdeztem tőled, milyen volt Pasadena, a vb-döntő és a csaknem százezer helyszíni és másfél milliárd televízió előtt ülő néző után itthon egy jelentéktelen, jó esetben fél házas meccset vezetni, mire azt felelted, hogy nincs különbség, mert minden egyes mérkőzés ugyanolyan fontos, de közben látszott, ezt te sem gondolod teljesen komolyan. Te is tudtad, hogy onnan már nincsen feljebb, azzal a meccsel jelentkeztél be az örökkévalóságba, különösen itthon, hiszen más, komoly futballal dicsekvő országban sohasem lenne ekkora sztár egy játékvezető.

Persze, jutott neked még rengeteg dicsőség, sok fontos meccs, köztük Bajnokok Ligája-döntő, de közben talán észre sem vetted, hogy itthon és a nagyvilágban is gyorsan szaporodtak az irigyeid, az ellenségeid. Akik alig várták, hogy hibázz, és széttéphessenek. És olyan játékvezető még nem született, aki ne hibázott volna. Te is megtetted, és szét is téptek. Egy másik korszakos egyéniség, Alex Ferguson esett neked egy lábtörést okozó sérülés után, rád pedig annyira jellemző módon makacsul ragaszkodtál a vélt igazadhoz, szerinted még sárga lapot sem érdemelt az eset, amelyet az egész világ másként látott, és ezt a ziccert nem hagyták ki a véredet kívánók.

Négyszer választottak a világ legjobb játékvezetőjének, de ez sem védett meg. Nem számított a vb- vagy a BL-döntő, csak az volt a fontos, hogy meguntak, és eltakaríthassanak az útból. Mindezt érthetően nagyon rosszul élted meg, a sokszor a hazai irigyeidtől és vetélytársaidtól induló ármánykodások kifacsarták a lelkedet, aminek a leplezésével talán még többet ártottál saját magadnak. Tévutakra is vitt, amit persze be nem láttál volna. Bár mindig te vitted a szót, nagyon keveseket engedtél magadhoz, alig tudhattunk bármit is rólad, a privát életedről, de a fájdalom, a hiányérzet szinte sütött rólad. Az apró Emődről indulva jutottál Pasadenáig, a Maracanáig, a világ legnagyobb stadionjáig, lubickolhattál abban a közegben, amelyet a legjobban imádtál, majd hirtelen kibuktál belőle, és hiába lettél az MLSZ elnökségének a tagja, a játékvezetők főnöke, televíziós kommentátor, a játékvezetés befejezése után nemigen találtad a helyedet.

Néhány hete hallottam, hogy ez az átkozott vírus téged is megtalált, és nagyon nagy a baj. Arra gondoltam, ebből is kidumálod magadat, ez a szörnyű kórokozó nem tudja, kivel kezdett ki. Ám ő győzött, végül neki lett igaza, most az egyszer nem a tiéd lett az utolsó szó. Én pedig emlékezhetek neked adott rossz osztályzatra, haragra, majd kibékülésre, együtt töltött estékre, közös munkákra és egyoldalú beszélgetésekre, de semmi sem pótolja azt az űrt, amit nem most, hanem akkor hagytál, amikor 2000-ben befejezted azt, aminek egész egyszerűen a zsenije voltál. Lehetett szeretni vagy nem szeretni, de azt vitatni, hogy a magyar labdarúgás korszakos és nagy egyénisége voltál, lehetetlen.

Sokat értél el, de többet érdemeltél volna. Másoktól és magadtól is. Többet viszont már nem kívánhatok, mint hogy nyugodjál békében.