Szaddám Huszein is befolyásolta a magyar kapitány életútját

Gellei Imre betegséggel, kórházi kezeléssel telt nehéz hetek után ismét jó erőben dolgozik a magyar futballért. A korábbi szövetségi kapitány felelevenítette pályafutása mérföldkövetit, olyan kuriózumokra is kitérve, mint hogy Kuvaitban Szaddám Huszein miatt nem vállalhatott munkát. Természetesen a tanárként végzett kiváló edző is követi az Európa-bajnokságot, s szurkol a magyar válogatottnak.

Gellei Imre sokra tartja Vladimir Petkovic munkájár Fotó: Mirkó István

– Igaz, hogy nem is futballedzőnek készült?

– Igaz, legalábbis részben, mert persze a futball bűvkörében telt az ifjúságom. Miután 1974-ben diplomáztam a Testnevelési Főiskolán, Fűzfőgyártelepre, az ottani NB III-as csapathoz kerültem mint futballista. Hivatalosan a klub módszertani előadójaként alkalmaztak, de mert tudatosan készültem a tanári pályára, a helyi általános iskolában, valamint óraadóként a szakmunkásképzőben is tanítottam. Boros József klubelnök és edzőként Vasas Mihály, a korábbi kiváló válogatott játékos vezetésével remek gárda jött össze, feljutottunk az NB II-be. Aztán Török Lajos hívott Keszthelyre edzőnek, így oda kerültem, s évekig még ott is tanítottam a vendéglátóipari szakközépiskolában. Ami azért volt kecsegtető, mert a feleségemmel, aki akkor végzett Veszprémben vegyészmérnökként, így összeköltözhettünk. A kollégiumban, pontosan emlékszem, az ötös számú szobában... Az ötödik keszthelyi évemben feljutottunk az NB II-be, akkor szóltak, sokan állnak sorban edzőként, dönteni kell, így attól kezdve már csak edzőként dolgoztam.

– Mielőtt végigvennénk edzői pályafutása fontosabb állomáshelyeit, meséljen arról is, mit is jelentett az ön esetében az, hogy a futball bűvkörében telt az ifjúsága.

– Azt teljesen felesleges ecsetelnem, hogy az én időmben még minden fiúgyerek futballozott. Én is. Badacsonytomaj a születésemkor még Zala megyéhez tartozott, ezért is mondhatom magam zalainak. Onnan kerültem kissrácként Budapestre, technikumba, s a kelenföldi Vasútépítő Törekvés csapatában futballoztam Újvári Ferenc irányításával. Jól tanultam, de a műszaki iskola ellenére engem a sport, a testnevelés csábított, ezért a TF-re felvételeztem. A nyolc-tízszeres túljelentkezés miatt elsőre nem vettek. Hívtak Tapolcára futballozni az NB III-ba, ahol, dacára annak, hogy vidéki vagyok, pesti fiúként könyveltek el.

A beilleszkedésemet az segítette elő, hogy rögtön az első bajnokin győztes gólt szereztem. Az idősebb játékosok és a vezetők csak ekkor ajánlották fel a tegeződést, amit a sarki kocsmában tucatnyi kisfröccsel kellett szentesíteni...

Jól éreztem magam, de még tudatosabban készültem a főiskolára, jártam fel Pestre szertornázni, atlétikaedzésre, többek között az olimpiai bajnok Csermák József is a tanárom volt. Másodjára fel is vettek, de a TF megkezdésével további egy évet kellett várnom, mert előbb le kellett töltenem az egyéves sorkatonai szolgálatot Kalocsán, a forradalmi ezredben. Ott előbb a végzettségemnek köszönhetően lett könnyebb az életem, írnok lehettem, a futballcsapatba, a Szamuely SE-be csak később kerültem be, mert a nagy kluboktól érkezők elsőbbséget élveztek. Kalocsán ismerkedtem még a későbbi kiváló riporterrel, Déri Jánossal, aki a csapat kapusa volt, továbbá Botos Antallal. Később természetesen a TF-en is fociztam, sőt beválogattak az egyetemi, főiskolai válogatottba, ahol olyan ismert emberekkel játszottam együtt, mint Bicskei Bertalan, Brünyi Béla, Berkes István, tele volt a csapat NB I-es játékosokkal.

Gellei Imre tanárnak tanult, mégis futballedző lett belőle
Fotó: Mirkó István

– Milyen poszton játszott?

– Balszélsőként, ahol tudtam kamatoztatni a gyorsaságomat. 11,2 másodperc alatt futottam a száz métert, ami ma sem rossz eredmény, a futball mellett atletizáltam is. A TF elvégzése után hívtak többek között Csepelre, de én tanárként is akartam dolgozni, ez szólt Fűzfő mellett.

– S akkor ugorjunk vissza Keszthelyre, helyesebben Zalaegerszegre. A helyi ifjú tréner előnyt élvezett?

– Újvári Sándor megyei tanácselnök hangoztatta, hogy a „sötét” Zalában a színházat és a futballt kell felvirágoztatni.

Azt gondolom, Keszthelyen bizonyítottam azzal, hogy felkerültünk az NB II-be, majd az átszervezés után az egycsoportos NB II-ben is megragadtunk. Hadd említsek meg legalább három nevet, Nagy Tamás, Halápi László és Fonnyadt Zsolt pályafutása is abban a csapatban kezdődött. 1983-ban aztán egy megbeszélésre invitáltak, emlékszem, autót küldtek értem, s mondták, szálljon be, Gellei úr, azaz valószínűleg inkább elvtársként szólítottak. A ZTE vezetőihez mentünk, akik felkínálták a vezetőedzői posztot, amit nem lehetett visszautasítani, ekkor váltam visszavonhatatlanul labdarúgóedzővé. Csodálatos három évet töltöttem a Zeténél, egyszer hetedikek, kétszer pedig negyedikek lettünk, a téli kispályás bajnokságot pedig meg is nyertük, a döntőben 8-2-re vertük a Honvédot, ami akkor nagy szó volt. Pados Zoltán klubvezetőként mindenben támogatott, Szabó Rezső volt a segítőm, aki korábban az U19-es csapatnál dolgozott, tehát jól ismerte a fiatalokat. Itt is sikerült beépítenem egy-egy fiatal, Nagy Tamást, Cigány Csabát, Csepregi Andrást. Innen datálható, hogy később bármelyik klubhoz is kerültem, törekedtem arra, hogy a helyi klub egyik elismert személyisége dolgozzon mellettem, így például Győrben Győrfi László, Siófokon Pusztai László, a Vasasnál Komjáti András, a Fradinál ifjabb Albert Flóri, Pakson pedig Péter Norbert.

– Győr, Vasas, MTK, Siófok, Ferencváros, Paks – több klubnál is a sajátjukként gondolnak önre. Gyerekként melyik csapatnak drukkolt?

– Az MTK-nak. Nagy hatással volt rám az 1964-es KEK-döntő. Később aztán az Újpestet csodáltam, s rengeteget jártam a Megyeri útra, TF-esként pedig Abonyi Feri bácsival, aki hatalmas Fradi-drukker volt, legtöbbet az Üllői útra. Én elsősorban a futballért rajongok. Bárhol is dolgoztam, tényleg könnyen tudtam azonosulni az adott klub filozófiájával.

– Kivéve talán az ETO-t. Bár Szániel János a mai napig hangoztatja, vezetői pályafutása talán egyetlen igazán rossz döntése az volt, hogy elköszönt öntől.

– Amihez elég volt zsinórban három döntetlen… Köszönöm, ha így gondolja. Nem volt könnyű időszak. Verebes Jóska 1986-ban elhagyta az ETO-t, az ő helyére szerződtettek. Előbb azonban még kinn lehettem Mexikóban a világbajnokságon, ahol Mezey György szakértői csapatában dolgozhattam Komora Imre, Kovács Ferenc és Temesvári Miklós társaságában, az argentin válogatott feltérképezése volt a feladatom, de úgy is mondhatnám, Diego Maradonát csodáltam meccsről meccsre. Szániel János 1986 nyarán folyamatosan azzal biztatott, hogy megtalálják majd a távozó Burcsa, Hannich, Póczik trió utódjait a középpályán, ami persze szinte lehetetlen feladat volt. Én az ETO-nál töltött szűk esztendőre is jó szívvel gondolok, azt is meg kellett tapasztalni, milyen az, amikor idő előtt kerül sor szakításra, ami egyébként tisztességes volt. Visszamentem Keszthelyre, ahol azt a feladatot kaptam, hogy vezessem vissza a csapatot az NB II-be. Nehéz volt, de sikerült, az Ajka és a Paks volt a két osztályozós ellenfelünk.

– Következett Siófok, majd Kuvaitban dolgozhatott – volna. Ha Szaddám Huszein nem lép közbe…

– Igen, így történt.

Este indult volna a gépem, Kulcsár Gergely, aki a tanárom volt a TF-en, fogadott volna, de Szaddám azon a reggelen bevonult Kuvaitba.

Az akkoriban is mesés lehetőség lett volna, de túl kellett lépnem rajta. Fél évig nem volt állásom, amikor aztán megkeresett a Vasas, helyesebben Illovszky Rudolf, aki jövőre lenne százéves. Amikor beszélgettünk, megkérdezte, kivel szeretnék dolgozni. Megemlítettem Komjáti Bandi nevét, amire ő azt felelte, nem is dolgozott még edzőként. Mire én: akkor most majd fog. Aztán én kérdeztem Rudi bácsitól, ő tulajdonképpen milyen minőségben dolgozik a klubnál. Azt felelte, edzők jönnek, mennek, ő marad, amolyan mindenes szerepkörben, nevezhetjük elnöki tanácsadónak. Nosza, megkérdeztem a klub elnökét, Meszéna Miklóst, miért nem nevezi ki Rudi bácsit szakosztály-igazgatónak. Erre ő behívatta Illovszkyt azzal: miért nem mondtad, Rudi, hogy elvállalnád a szakosztály vezetését? Amire ő azt felelte, hát mert nem kérdezted. Így tudtam segíteni akkor Illovszky Rudolfnak, aki aztán ezt visszaadta. Én közben dolgoztam az MTK-nál is, mígnem három év múlva, amikor Rudi bácsi csak kínkeservesen tudta benntartani a Vasast, úgy döntött, nem csinálja tovább, de kijelentette, egyetlen embernek hajlandó átadni a csapatot. Nekem.

– S melyik csapatnál elért eredményeire a legbüszkébb?

– A magyar utánpótlás-válogatottnál! Ott ötvöződött leginkább a pedagógusi és a futballedzői munkám. Az U21-es csapatnál kezdtem el dolgozni Elekes Józseffel, többek között Bodnár László, Gyepes Gábor, Löw Zsolt, Gera Zolán, Halmosi Péter, Szabics Imre, Simek Péter, Farkas Balázs nálam lett először korosztályos, majd amikor kineveztek szövetségi kapitánynak, felnőtt válogatott játékos. Egyszerre volt örömteli és fájó, amikor feljebb léptem, mert nagyon szerettem a fiatalokkal foglalkozni.

– Ezzel a korosztállyal kis híján a felnőttek között is nagy sikert ért el. Kevésen múlt csak az Európa-bajnoki kijutás. Máig nyomasztó emlék a Rigában a lettek ellen elvesztett Eb-selejtező?

– Persze, szoktam rá gondolni, azzal is tisztában vagyok, sokan úgy emlékeznek arra a meccsre, hogy rossz taktikával játszott, túlzottan kitámadott a csapat. Legalább ötszázszor visszanéztem a mérkőzést. Az első gólt úgy kaptuk, hogy Lisztes Krisztián végzett el szabadrúgást, minden lett játékos a saját tizenhatosán belül helyezkedett. A labda Verpakovskishoz került, ő végignyargalt vele, Dárdai Pali egy lépéssel túlfutott rajta, Király Gabi kilépett a kapuból, a labda épphogy elvánszorgott a hálóig. Aztán szögletből kaptunk újabb gólt, lényegében érintés nélkül.

Hát így kaptunk ki. Ezzel együtt tudom, hogy ezt a stigmát is viselnem kell.

– A ferencvárosi korszak ennél is jobban megviselte?

– Lehet, azóta van magas vérnyomásom. Nyolc hónapig nem kaptunk fizetést, hírverő meccsekre jártunk, hogy legalább annyi pénzt keressünk, amiből a fiataloknak telik élelemre, Lipcsei Peti egy nejlonszatyorból osztotta szét a „fizetést”... Fölöttünk zajlott a nagy játszma, ment a huzavona az ingatlan körül, a csapat sorsa volt legkevésbé fontos. Sajnálom, hogy nem sikerült visszakerülni az NB I-be. Még az első helyen álltunk, amikor a lehetetlen körülmények miatt felajánlottam a lemondásomat.

– Már több mint tíz éve, hogy elköszönt a Pakstól, s vezetőedzőként azóta nem vállalt munkát. Tudatosan?

– A Pakson eltöltött három év is felejthetetlen. Süli János és Haraszti Zsolt teremtette meg a klub ma is érvényes filozófiáját. Úgy gondolkodtak, mivel a klub a támogatása javát a magyar államtól kapja, ők ezt azzal viszonozzák, hogy csak magyar játékosokat alkalmaznak, amivel teljes mértékben tudtam azonosulni. Igen, azóta nem dolgoztam vezetőedzőként. A harminchárom évnyi edzősködés felőrölt, úgy gondolom, nincs már szükségem a vele járó stresszre. Utána még két évig voltam szakmai igazgató a Puskás Akadémiánál, büszke vagyok arra, hogy akkoriban tört be a felnőttek közé Szolnoki Roland, Gyurcsó Ádám, Kleinheisler László, majd Nagy Zsolt, Sallai Roland és Spandler Csaba.

Immár évek óta az MLSZ-ben dolgozom szakértőként, tanácsadóként, ahogy Nyilasi Tibi szokta mondogatni, a vének tanácsa egyik tagjaként. Képviseljük a sportágat, a szövetséget, összeszámolni sem tudom, hány pályaavatón, tornán voltam jelen, a kormány támogatásának köszönhetően elképesztő mértékű infrastrukturális fejlesztés valósult meg a sportágban.

Ja, és máig vezetem az öregfiúk csapatát. Csütörtökön egy év után találkoztunk ismét, megható esemény volt. Azért is, mert a télen, tavasszal én is nehéz időszakon mentem keresztül. Kiderült, hogy a magas vérnyomásom szívritmuszavarral is párosul, öt hetet töltöttem kórházban. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a kezelőorvosaimnak, Kis Miki Andrásnak, aki egyben a Paks csapatorvosa, Németh Barnabás kardiológusnak, Völgyi Zoltán belgyógyásznak és Gelesz Évának, akik a pandémia ellenére mindent elkövettek a gyógyulásom érdekében.

– Megtisztelte lapunkat azzal, hogy az Európa-bajnokság alatt szakértőként megosztja az olvasóinkkal a véleményét. Egy hét után milyen tapasztalatokat szűrt le?

– Hadd szóljon először a szurkolói énem. Nagyon sajnálom a magyar válogatottat, hogy a hősies küzdelem ellenére sem sikerült a pontszerzés Portugália ellen. Ez a meccs is arról győzött meg: már egészen kicsi korban arra kell nevelni a fiatalokat, hogy játékosan igyekezzenek megoldani a szorult helyzeteket, a labdaügyesség terén, ismerjük el, a portugálok előttünk járnak. A védekezés felemésztette az erőnket, s hát a szerencse sem fogta a pártunkat. Franciaország ellen sem lesz könnyebb, de bízom a csapatban, hogy ugyanilyen helytállással küzd majd a mérkőzés végéig.

– Egy hete azt mondta, Franciaország és Belgium az Európa-bajnokság két favoritja. Ezt tartja továbbra is?

– Igen, Olaszországgal kiegészítve, az olaszok szokás szerint roppant fegyelmezettek, s meglepetésre kiválóan futballoznak. De természetesen a magyar válogatott szereplését követem megkülönböztetett figyelemmel, tiszta szívből szurkolok a csapatnak.