Tehát nem arról volt szó, hogy valamelyik újságíró azért feszítette volna keresztre, mert Nikolics nem játszott, pusztán ennek az okát firtatta. De a kollégák valószínűleg ugyanígy jártak volna, ha Dzsudzsák mellőzéséről, Holender hiányáról, Fiola formahanyatlásáról, kapusaink egyfelől bravúros, másfelől viszont peches teljesítményéről – a labdarúgás végtelen birodalmának újra és újra ismétlődő, az adott helyzetben mégis újonnan felbukkanó dilemmáiról kérdezik.
Marco Rossi – sajnos – oda jutott, hogy a kérdések mögött is támadást sejt. Az esetek túlnyomó többségében ok nélkül.
Az Andorra elleni mérkőzés, azt azt követő sajtótájékoztató új fejezetet nyitott. Szórványos kirohanásaival Rossi addig egyértelműen a csapategységet védte, akkor azonban közhírré tette a játékosokkal szembeni kritikáját. Addig még rendben, hogy megjegyezte, amióta ő kapitány, most először szégyenkezik a válogatott teljesítménye miatt, de ennél is továbbment.
„Nem akarok a következő kerethirdetéskor arra a kérdésre válaszolva magyarázkodni, hogy kit miért nem hívtam be. Ha valaki kimarad, annak az lesz az oka, hogy nem hajtja végre az utasításaimat. Tudom, hogy a játékosoknak a klubok elvárásainak is meg kell felelniük, rövid a közös munkánkra az idő, de elvárom, hogy amikor a válogatottnál vannak, akkor a játékosok teljes erőből erre a feladatukra koncentráljanak” – hárította a felelősséget a játékosokra.
Természetesen nem gondoljuk – az eredmények sem ezt mutatják –, hogy a magyar válogatott labdarúgói ugyanolyan színvonalon és lelkesedéssel tették a dolgukat a szeptemberi világbajnoki selejtezőkön, mint szűk esztendeje, a látványos őszi menetelés során vagy az Európa-bajnokság alatt, csak Marco Rossi elvárása, ingerszintje változott meg, de hogy valami megrepedt, az nyilvánvaló.
