Júniusi, egész pontosan június elsejei emlék. A magyar újságírók nagy számban keltek útra, hogy Saalfeldenben a magyar labdarúgó-válogatott ausztriai edzőtáborának helyszínén első kézből értesüljenek kerethirdetéséről, egészen lesarkítva arról, hét hónap kihagyás után, egyetlen tétmeccs nélkül vajon benne lesz-e az Európa-bajnoki csapatban. Már útközben kitudódott, hogy a húszéves támadó nem épült fel, nem lehet az Eb-n.
Az egész út, sőt maga a kerethirdetés mint esemény, mondhatjuk, ezzel okafogyottá vált, persze mégsem volt haszontalan beleszagolni a válogatott felkészülésének hangulatába. Kiderült ugyanis, hogy a tornára való hangolás nem csak Szoboszlai állapota miatt feszültségekkel terhes.
Marco Rossi a sajtótájékoztató közben derült égből villámcsapásként egyszer csak a következő monológgal szakította meg a csapat és a program ismertetését.
„És olvastam olyan kommenteket, amelyeket egyes – azt kell hogy mondjam – idióták osztottak meg: hogyha Rossi azt mondja, hogy nem győzhetünk, ha nem vagyunk esélyesek Portugália, Franciaország vagy Németország ellen, akkor inkább mondjon le. Hát az ilyen kommentelőnek én azt tudom mondani, hogy Rossi erre azt mondja, hogy mi arra készülünk, hogy legyőzzük a francia, a portugál és a német válogatottat, legalábbis megpróbáljuk a tőlünk telhető legjobb képességeinkkel, de az már egy másik történet, hogy sikerülni fog-e?”
Nem értettük, hogy jön ez ide. Valamirevaló sportember nem foglalkozik a kommentelők arctalan és névtelenségbe burkolózó hadával, erre kiderül, a magyar labdarúgó-válogatott ünnepelt szövetségi kapitányának hangulatát a hivatásos gonoszkodók mérgezik. A környezetében nyilván volt és van elég ember, aki nem csupán klisészerűen, hanem barátilag, a javát akarva többször megmondta már Rossinak valahogy így: ugyan, Marco, engedd már el ezt a kérdést, de a kapitányból mégis újra és újra előtör ez a feszültség.
Csakúgy, mint a „Szalai Ádám-ügy”. Igen, kétségtelen, a válogatott középcsatára egy időben megosztotta a magyar futballtársadalmat – nem csak a rajongókat, még a szakembereket, játékostársakat is. Fölösleges sokadszorra felemlegetni, hogy miért. Ugyanakkor legkésőbb karácsonykor, a nyilvánosságra hozott felejthetetlen videó, Szalai buzdító beszéde óta a józan többség még csak véletlenül sem vonja kétségbe, hogy a csapatkapitányi, sőt szellemi vezéri posztra Szalai Ádámnál alkalmasabb embert keresve sem lehetne találni. Rossi mégis múlhatatlan küldetésének tekinti, hogy rendszeresen a védelmébe vegye a harminchárom éves centert.
A szövetségi kapitányt újabban már nem csupán Szalairól nem tanácsos faggatni. Albániában a találkozó után már attól is kiakadt, hogy nekiszegezték a kérdést: Nikolics Nemanja miért nem játszott?
Tehát nem arról volt szó, hogy valamelyik újságíró azért feszítette volna keresztre, mert Nikolics nem játszott, pusztán ennek az okát firtatta. De a kollégák valószínűleg ugyanígy jártak volna, ha Dzsudzsák mellőzéséről, Holender hiányáról, Fiola formahanyatlásáról, kapusaink egyfelől bravúros, másfelől viszont peches teljesítményéről – a labdarúgás végtelen birodalmának újra és újra ismétlődő, az adott helyzetben mégis újonnan felbukkanó dilemmáiról kérdezik.
Marco Rossi – sajnos – oda jutott, hogy a kérdések mögött is támadást sejt. Az esetek túlnyomó többségében ok nélkül.
Az Andorra elleni mérkőzés, azt azt követő sajtótájékoztató új fejezetet nyitott. Szórványos kirohanásaival Rossi addig egyértelműen a csapategységet védte, akkor azonban közhírré tette a játékosokkal szembeni kritikáját. Addig még rendben, hogy megjegyezte, amióta ő kapitány, most először szégyenkezik a válogatott teljesítménye miatt, de ennél is továbbment.
„Nem akarok a következő kerethirdetéskor arra a kérdésre válaszolva magyarázkodni, hogy kit miért nem hívtam be. Ha valaki kimarad, annak az lesz az oka, hogy nem hajtja végre az utasításaimat. Tudom, hogy a játékosoknak a klubok elvárásainak is meg kell felelniük, rövid a közös munkánkra az idő, de elvárom, hogy amikor a válogatottnál vannak, akkor a játékosok teljes erőből erre a feladatukra koncentráljanak” – hárította a felelősséget a játékosokra.
Természetesen nem gondoljuk – az eredmények sem ezt mutatják –, hogy a magyar válogatott labdarúgói ugyanolyan színvonalon és lelkesedéssel tették a dolgukat a szeptemberi világbajnoki selejtezőkön, mint szűk esztendeje, a látványos őszi menetelés során vagy az Európa-bajnokság alatt, csak Marco Rossi elvárása, ingerszintje változott meg, de hogy valami megrepedt, az nyilvánvaló.
Mielőtt sietősen következtetéseket fogalmaznánk meg, erősebb kontúrokkal húzzuk ki a kapitány jellemrajzát. Marco Rossi rendkívül érzelmes ember. Ezért szeretjük. Nem szenvtelen profiként végzi a dolgát a magyar válogatott élén, azonosul velünk, magyarokkal, sőt tudja, ez serkenti, hogy külföldiként neki még többet kell nyújtania elismerésünk kivívása végett. Nem szeret mellébeszélni, a kommunikációját is alapvetően a őszinteség jellemzi. Ugyanakkor aki így jár el, aki kitárja önmagát, az sebezhetőbbé válik. Muszáj ügyelni a kényes egyensúlyra. S muszáj hangsúlyozni, a józan többség továbbra is bízik benne, nem feledi az érdemeit.
E helyütt nem kívánok „szakmázni”, hogy a háromvédős rendszer kiismerhetővé vált-e, hogy a sok sérült, valamint az Eb-siker dacára továbbra sem kellő számban az NB I-nél magasabban jegyzett bajnokságokban szereplő játékosok száma mennyire szűkíti le a lehetőségeket, csupán három számot rögzítenék.
24, 16, 13.
A 2016-os és a 2020-as (2021-es) Európa-bajnoki részvételt az tette lehetővé, hogy a kontinensviadal létszámát 16-ról 24-re emelték. A világbajnokságra viszont Európából egyre kevesebb csapat juthat ki, 2022-ben már csupán 13. Tálcán kínálja magát a következtetés, a katari szereplés sokkal inkább vágy, mint elvárás. Sportembereknek pedig természetesen cél.
Marco Rossi azért nem tud megbukni, azért nem lehet megbuktatni, ha történetesen lemaradunk a vb-ről. De ha az általa felépített szakmai és erkölcsi rend megbomlik, netán szétesik, azért viszont egyértelműen ő a felelős.
A szakmai és lélektani kötelezettségek ekképpen érnek össze: egyvalaminek nem szabad megtörténnie, hogy nekünk már a hetedik fordulóval lezáruljanak a selejtezők. Albániát muszáj legyőzni. A folytatás aztán már nem csak a kapitányon és csapatán múlik.
Marco Rossinak muszáj lehiggadnia. Az albánok elleni vb-selejtezőnek bizonyos szempontból nagyobb a tétje, mint a németek elleni Eb-csoportmeccsnek. Nem csupán a továbbjutás reményét kell életben tartani, hanem visszaállítani a kicsorbult önbecsülést.
Akinek van tartása, azon nem fog az igazságtalan kritika.
A borítóképen: Marco Rossi keresi az irányt, merre van a kiút
