Nem tért meg, de követi a helyes utat az egykori fenegyerek

Hullámos ősz haj, hozzá szakáll, megnyerő mosoly. Mint egy befutott olasz producer. Ám a filmszakma jelesei nem pattannak fűnyíró traktorra. Fitos József, a magyar labdarúgás egykori fenegyereke látszólag magányos farkasként éli mindennapjait, másfél évtizede viszi egyedül, önállóan a saját focisuliját, Sze-Fi nevű klubját Szentendrén. Noha hívták – vissza – az NB I-be edzőnek, köszöni, nem kér belőle, így érzi jól magát. Boldog, elégedett ember, azt csinálja, amihez ért, amit szeret.

Fitos József Válogatott labdarúgó 20210910 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

Fotó: Bach Máté

– Szaladjunk végig pályafutása ismert eseményein. A ZTE-ben mutatkozott be az NB I-ben, csupán tizennyolc évesen. Két év múlva aztán az ősi rivális Haladáshoz igazolt. Talán összerúgta a port az egerszegiekkel?
– Nem, 1980-ban, az idény végén, az akkori edző, Szőcs János közölte velem, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésem. Nem estem kétségbe. Különben is tanulni akartam, s mert az NB II-ben akkor szerepelt az Universitas nevű debreceni csapat, gondoltam, ott ezt megtehetem a futball mellett. Felültem a vonatra, elutaztam Debrecenbe, ahol azonnal meg is állapodtunk. Két nap múlva hívott Török Péter a Haladástól, hogy hozzájuk igazolnék-e. Mondtam, örömmel, de már aláírtam Debrecenben. Somogyi Jenő, az MLSZ akkori elnökének segítségével sikerült elintézni, hogy végül szerződést köthettem a Haladással. A tanulásról így sem mondtam le, történelem–népművelés szakon végeztem, ezt kevesen tudják rólam.

– 1985-ben a korszak sztárcsapatához, a Honvédhoz igazolt, ugyanabban az évben be is mutatkozott a válogatottban, az 1986-os mexikói világbajnokságról azonban lemaradt. Bánja, igazságtalannak tartja, tartotta a döntést?
– Nem, mert a posztomon volt nálam jobb játékos, Nagy Antal, aki ráadásul kifinomult diplomáciai érzékkel van megáldva, ezért könnyebben érvényesült.

– Pályafutása csúcspontjaként valószínűleg százból száz ember a Honvéd–Panathinaikosz párharcot említené 1987 novemberéből, decemberéből. Elképesztően jól játszott, végül mégis tragikus hős lett, hiszen a kinti meccs végén kiállították, a Honvéd pedig – hiába vezetett itthon már 5-0-ra és nyert 5-2-re – Athénban végül 5-1-re kikapott és kiesett. Megbánta, ma már másként viselkedne?
– Nem, mert később megtudtam a pontos igazságot. A kinti meccs végén azért cserélték be a görögök Kalicakiszt, aki idővel a legjobb barátom lett Athénban, hogy provokáljon engem, folyamatosan rugdosott. A kiállítás, mondhatjuk, megérdemelt volt.

Amikor már a Pana játékosa voltam, elmesélték, hogy a cseh játékvezetőt, Krchnakot a mérkőzés előtti napon kivitték a lóversenypályára és megsúgták neki, hogy melyik lóra tegyen egy csinos összeget. Véletlenül nyert…

Felháborító volt a bíráskodás, elcsalták a meccset. A Honvédnál nem is bántottak a kiállítás miatt.

– Sőt megcsinálta a szerencséjét, a két meccsen mutatott remek játékának köszönhetően a Panathinaikosz 1988-ban leigazolta, igaz, várni kellett a bemutatkozására. Az is közismert, hogy a bundabotrány miatt. Ön is benne volt?
– Igen is, meg nem is. A Debrecen elleni ominózus bajnoki előtt, 1986 áprilisában én a válogatottnál voltam, készültünk a mexikói próbaútra. Játszottam Debrecenben, nem tudtam, hogy bundameccs, de utána én is megkaptam a jussomat, a libamájat és hozzá negyvenezer forintot. Nem firtattam, miért, elraktam. 1988 őszén vett meg a Panathinaikosz, már ki is fizette értem a háromszázezer dollárt, amikor kipattant a botrány. Engem is bevittek. Kihallgattak, aztán elengedtek. Az elvtársak szerencsémre elkövettek egy hibát, nem vonták be az útlevelemet. Talán a rendőrök azt hitték, ezt már megtették a Honvédnál, és fordítva. Otthon, Szombathelyen tépelődtem, hogy mit csináljak, vár a Pana, én meg itt kínlódok. Az egyik szombaton gondoltam egyet, próbaképpen átléptem a határt. A kutya sem törődött velem. Gond nélkül kimentem és visszajöttem. Eldöntöttem, hétfőn indulás. Összepakoltam a Toyota Corollámba, irány Bécs! A határnál ekkor azonban megállítottak, bekérték a papírjaimat, félreállítottak, azt gondoltam, itt a vég, most aztán tényleg lecsuknak, s disszidálási kísérlet miatt jól megbüntetnek. De nem, átengedtek, óvatosan meg is kérdeztem a határőrt, mire föl tartóztattak ilyen sokáig. Szúrópróba, felelte… Amikor átléptem a határt, a Magyarország és Ausztria közötti százméteres senki földjén olyan diadalüvöltésben törtem ki, mint azóta sem. Bécsben repülőre szálltam, a kocsit egy barátom vitte haza.

Az athéni megérkezés sem volt piskóta. A reptéren egyből a leszállás után két öltönyös fickó lépett hozzám, mondták, szálljak be a kocsijukba. Na, gondoltam, rám küldték a KGB-t.

Bevittek Athén belvárosába, egy divatos üzletbe. Ekkor már végképp nem értettem a dolgot. Méretet vettek rólam, majd elém tettek egy zöld öltönyt zöld nyakkendővel, fehér inggel. Akkor esett le a tantusz. Miután átöltöztem, mentünk vissza a reptérre, s akkor már a hivatalos úton hagytam el a tranzitot. Amikor nyílt az ajtó, száz vaku villant. Másnap én virítottam az összes címlapon.

Este hívtam Détárit, aki meglepetten kérdezte, a börtönből lehet telefonálni? Nem, röhögtem bele a telefonba, én is itt vagyok Athénban. Ilyen volt a fogadtatásom.

– A bemutatkozása mégis csúszott, mert az MLSZ nem adta ki játékengedélyét.
– Már kinn voltam Athénban, az egyik nap hívott Horváth István belügyminiszter, s közölte, milyen cselekményeket olvasnak a fejemre. Három nap múlva a Panathinaikosz elnöke mégis közölte vele, most már mehetek haza. Húsz napon át mindennap jártam Debrecenbe tárgyalásra. Hajnalban felszálltam a gépre Athénban, Pesten mentünk a görög követségre, ahol megkaptam a vízumot, aztán irány Debrecen, tárgyalás, onnan vissza Görögországba. Mondtam az elnöknek, hagyjuk ezt a hercehurcát, maradok otthon, de ő ragaszkodott az ingázáshoz, mondván, csak akkor nyugodt, ha mindennap Athénban alszom. Ez a kaland mégis sokba került nekem. Túl sokat csúszott a bemutatkozásom, kiestem a játékból, ráadásul kirúgták azt az edzőt, aki szorgalmazta a leigazolásomat, így nem tudtam azt a karriert befutni Görögországban, amire talán képes lehettem volna.

– 1990-ben hazaigazolt Újpestre, de csak néhány meccset játszott és visszavonult. Miért?

– Abba akartam hagyni a futballt, de tudtam, hogy az Újpest a Napolival találkozik az UEFA-kupában. Csak azért igazoltam az Újpesthez, hogy játszhassak Maradona ellen. Utána talán még egy bajnokin szerepeltem, aztán visszavonultam.

– Nem hozhatott volna ki többet a pályafutásából?
– Szerintem még többet is kihoztam, mint ami bennem volt. Igen, technikás, nagy munkabírású futballista voltam, de nem elég gyors, ami már akkor is komoly hiányosságnak számított. Nincs bennem hiányérzet.

– S az edzői pályafutása miatt? Miért csupán három meccsen irányította a Honvédot?
– Viharos, azt is mondhatnám, sötét idők voltak. Döme helyére neveztek ki 2002-ben a Honvéd élére. Tudom, megneheztelt ezért, de semmi közöm nem volt a leváltásához, engem azután kerestek meg, s persze hogy elvállaltam. Ismertem a csapatot, én is a Honvédnál dolgoztam, az ifikkel, Torghelle Sándor és Vadócz Krisztián is a játékosom volt. Katasztrofális állapotok uralkodtak a felnőttcsapatnál. Csupán tizenegy játékosom volt két héttel a rajt előtt. Fizikai felmérőt tartottam, a keret fele háromezer métert sem tudott futni a Cooper-teszten. Aztán az első fordulóban a bajnok ZTE-vel játszottunk, 2-0-ra vezettünk, onnan lett 3-3. A ZTE néhány nap múlva ugyan megverte a Manchester Unitedet, én mégis kiakadtam az elrontott meccs miatt. A következő bajnokin, a Fradi ellen a csapat romániai játékosai, köztük magyarok és románok vegyesen, nem hajtották végre a taktikai utasítást. A szünetben hármukat is lecseréltem, s fiatalokat küldtem be. A meccs után persze egyből hívtak a tulajdonosok: ezt hogy gondolom? Egyeztettünk többször, még egy mérkőzésen én ültem a padon, aztán felálltam. Utána Ózdon töltöttem négy szép évet, a megye háromból felmentünk az NB III-ra, de aztán sajnos elfogyott a pénz. Azóta nem edzősködtem felnőttcsapatnál, pedig hívtak még az NB I-be is. Köszönöm, nem kérek belőle, a gyerekekkel sokkal jobban érzem magam, ott van értelme a munkámnak.

– 2009-ben egy utánpótlásmeccsen is azért sikerült összeverekednie az ellenfél edzőjével…
– A verekedés túlzás, de kétségtelenül összeszólalkoztunk Kovács Józseffel, aki azóta az egyik legjobb barátom.

Fotó: Bach Máté

– Az utolsó nyilvános hír önről egy 2017-es bírósági ügy. Hogyan keveredett bele?
– Megvettek tőlem egy balatoni telket, már megkaptam a vételár zömét, aztán a vevő visszatáncolt, de én addigra elköltöttem a pénzt, mondtam, csak részletekben tudom visszafizetni. Személyes szál is volt benne, az illető azt hitte, hogy én gáncsoltam el a fiát, amikor felvételizett a Honvéd akadémiájára. Csúnya ügy volt, aztán rendeződött, de a bíróság elé került. Nem örülök neki, de vállalom a dolgot, a klubom is megsínylette, de kijöttem belőle.

– A fia pályafutása is ígéretesen indult, mégsem lett belőle futballista. Miért nem?

– Rómeónak már aláírt szerződése volt a Getaféval. Ám a feleségemmel és a lányommal együtt megtért a Jehova tanúinál, és úgy döntött, a futball világa nem egyeztethető össze Istenével, ezért abbahagyta. Fájlaltam nagyon, de valahol meg tudom érteni.

– És ön?
– Hogy megtértem-e? Hivatalosan nem, de azért igyekszem követni a helyes utat, s megmutatni, hogy a futballban is lehet elérni eredményt jó szándékkal. A nyár óta könnyebb is lett az életem. Az UDSE, a Borussia Dortmund magyarországi partneregyesülete, amelyet Lisztes Krisztián és a Fradi korábbi német utánpótlás-vezetője, Theo Schneider visz, visszautasíthatatlan ajánlatot tett. Ugyanazt csinálom továbbra is, én tartom az edzéseket, én meccselek, csak éppen a gyerekek egy része az én egyesületemből, a Sze-Fiből átigazolt az UDSE-hez, én pedig végre rendes fizetést kapok.

– A profi futball nem is legyezgeti a hiúságát?
– Nem. Helyesebben nekem az a profizmus mércéje, hogy hány gyerekből tudok elismert és boldog futballistát nevelni.