A Sallai család és a Wembley izgalmas története

Negyven évvel azután, hogy a Sallai Sándort is a soraiban tudó magyar válogatott 1-0-ra kikapott a Wembley-ben, a korábbi klasszis unokaöccse büntetőből volt eredményes Anglia ellen. Nem mellesleg: Sallai Roland a 30. válogatottságát tette emlékezetessé a pontot érő góllal. Azért nagybátyjának sem volt oka a kesergésre 1981 őszén: a londoni vereség ellenére Magyarország kijutott a világbajnokságra.

Ami negyven esztendeje nem jött össze, most igen: Sallaiék örülhettek annak, hogy a család egyik tagja szerepelt abban a magyar válogatottban, amely pontot szerzett a Wembley-ben.

Kronológiai sorrendben haladva: a Sallai Sándort is a soraiban tudó magyar csapat 1981. november 18-án volt hivatalos Londonba, méghozzá ugyanúgy világbajnoki selejtezőre, mint 2021. október 12-én Marco Rossi együttese. Egy jelentős különbség ugyanakkor akadt: a Mészöly Kálmán vezette nemzeti csapat már biztos továbbjutóként várhatta az angolok elleni összecsapást, így az 1–0-s vereség tulajdonképpen nem osztott, nem szorzott. Sőt a magyar válogatott csoportelsőként vívta ki az az 1982-es spanyolországi vébén való részvételt – még úgy is, hogy Angliától oda-vissza kikapott.

Szóval azt a csapatot (csupán a miheztartás végett: Mészáros – Martos, Bálint, Garaba, Tóth J. – Müller, Csapó, Törőcsik, Sallai S. – Fazekas, Kiss L.) erősítette Sallai Roland nagybátyja, Sallai Sándor. Az 55-szörös válogatott klasszisról még Mészöly Kálmán is elismerően beszélt a Wembley-ben elszenvedett vereség után.

– A csúszós, mély talajról, a szo­katlan labdáról az angolok elleni játék után sokat szoktak beszélni a futballisták, de most intézzük el azzal, hogy mindez nem nekünk kedvezett – olvashatták a másnapi Népsportban az akkori szövetségi kapitány értékelését. – Abban azonban, gondolom, a mentségkeresésnek nyoma sincs, hogy na­gyon hiányzott a pályáról Nyilasi Tibor. A legjobb magyar játékos, csapatunk karmestere, aki mindig kettős őrizetet kap nemzetközi mérkőzéseken. Most szabadon mozoghattak, rohanhattak előre az angol középpályások, mert né­hány perc után eldőlt: nem tudjuk megfelelően helyettesíteni a sérült csa­patkapitányt. Mindezeken túl le kell szögezni, és gondolom, mindannyi­unk számára ez a legfontosabb tapasz­talat: az utolsó mérkőzésre nem si­került úgy „hozni” a gárdát, ahogy a számunkra döntő összecsapásokra. Sajnos Csapó és Mül­ler nem tudta szokott játékát nyújta­ni. Féltek a versenyfutástól, behúzód­tak a hátvédek elé, és ilyen mélyről, ennyire kemény védők ellen nem lehet építeni, indítani. A közvetlen védelem megfelelt, Bálint előtt Garaba és Sallai a kezdeti bizonytalan­kodás után elég megbízhatóan fogott embert, de a két hátvéd a taktikai fel­adatnak csak az egyik részét valósítot­ta meg. Védték a kaput, de akkor sem merészkedtek előre a középpályára, amikor a rohamozó ellenfél helyzete ezt szinte felkínálta. Mindez körülbe­lül azt jelenti, hogy hat ember maradt adós, mondjuk, a svájciak elleni teljesítményével. És ekkora előnyt a bra­zilok sem adhatnának Londonban az angoloknak.

Az akkor 21 éves, még a Debreceni MVSC kötelékébe tartózó Sallai Sándor teljesítményét így értékelte a helyszínről tudósító Borbély Pál és Németh Gyula: – Valójában nem tölthetett be középpályás szerepet, mert minden erejével Keegan semlegesítésére törekedett. Az első párharcok az aranylabdás csatár sikereit hozták, aztán a debreceni játékos fokozatosan levetkőzte lámpalázát és bebizonyította, hogy testőrként a klasszisok életét is megkeseríti.

Negyven év elteltével újra egy Sallai lépett a Wembley szent gyepére, és ha már megadatott neki ez az élmény, góllal tette emlékezetessé 30. válogatottságát.

– Nagyon jó érzés volt gólt szerezni, de nekem ennél is fontosabb az, amit csapatként nyújtottunk – fogalmazott szerényen a 24 éves támadó. – Az elmúlt időszak eredményei arról árulkodtak, hogy gödörbe kerültünk, úgy érzem, az angolok elleni meccsel megkezdtük a visszakapaszkodást. Nem vitás, játékban még sokat kell javulnunk, de ha a folytatásban is az az alázat és szervezettség jellemez minket, mint a Wembley-ben, akkor újra rátalálhatunk a helyes útra.

Ami Sallai Roland címeres mezben elért ötödik gólját illeti, írhatnánk, hogy 11 méterről, senkitől sem zavartatva talált Jordan Pickford kapujába. Na jó, ez így túlzás: mintegy 68 ezer angol drukker fütyült „izomból”, de ez sem zökkentette ki, magabiztosan váltotta gólra a Loic Negóval szemben elkövetett szabálytalanságért megítélt büntetőt.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

– Éreztem magamban annyi önbizalmat, hogy elvállaljam a tizenegyest – mondta az M4 Sportnak Sallai Roland, aki nem feledkezett meg arról sem, hogy március 28-án elhibázott egy büntetőt San Marino ellen. – Legutóbb kihagytam a tizenegyest, most mindenképpen szerettem volna javítani, örülök, hogy sikerült. Azt gondolom, az a fegyelmezettség és alázat, ami az utóbbi egy-két meccsen hiányzott, ezúttal megvolt bennünk. Apait-anyait beleadtunk, szívünket, lelkünket kitettük a pályára, de még mindig nem ott tartunk, ahol szeretnénk. Örültünk, hogy egy pontot elhoztunk Londonból, de ezzel azt a találkozót le is zárhatjuk, innentől fogva nincs más dolgunk, mint a selejtezősorozatot lezáró két novemberi meccsre fókuszálni. A San Marino és a Lengyelország elleni mérkőzés valamelyest már a jövőről szól majd. Ha azt az arcunkat mutatjuk, amelyiket a Wembley-ben, és mellette a szövetségi kapitány utasításait is maradéktalanul betartjuk, szép eredményeket érhetünk el.