Hét év, amely láthatatlanná vált a Videoton történetében

Nem a futball világából érkezve lett a Videoton elnöke 1988-ban, és azonnal felforgatott mindent a langyos magyar labdarúgásban addig szokatlan szemléletével, módszereivel és stílusával. A csapat az első évben csupán egy ostoba döntés miatt nem lett bajnok, majd a rendszerváltás után beköszöntő pénztelenség idején bravúrokkal és szerencsével életben tartotta a klubot. Brávácz Ottónak azonban hét év után elege lett a közegből, és ahogy jött, úgy el is tűnt a futballból, és mintha emlékezni sem akarnának rá.

Fotó: Mirkó István

– A nyolcvanas évek végén az ismeretlenségből kilépve lett az egyik legtekintélyesebb magyar klub, a Videoton elnöke. Hogyan csöppent bele a magyar futballba?

– Csak hogy pontosan kezdjünk, nemcsak a futball, hanem az összes szakosztály hozzám tartozott. Azt persze azonnal láttam, hogy a futballt le kell választani az egyesületről, és a nyilvánosság elsősorban az ott végzett munka alapján ismert meg. Amúgy pedig a Videoton berlini szervíz és kereskedelmi irodáját vezettem. Egy napon a vezérigazgatónk Moszkvából utazott volna haza, ám Budapest nem fogadta a gépét a rossz időjárás miatt, ezért Berlinben szállt le. Szólt, hogy vacsorázzunk együtt, és ott pendítette meg, rendbe kellene tenni a vállalat klubját, a futballban például a nyolcvanötös UEFA-kupa-döntővel keresett pénz körül sem lehetett mindet tisztán látni.

– Fejest ugrott az ismeretlenbe?

– Mindenkit ismertem a klub vezetői közül, kértem két nap gondolkodási időt, majd igent mondtam. A főnök arra kért, hogy központosítsak, így én vezettem a futballt, a többi szakosztályt, a sportcsarnokot és a többi létesítményt is. Gyorsan megléptük a szükséges szervezeti és személyi átalakításokat, amivel elveszítettem néhány korábbi barátot, ami pedig a futballt illeti, szerencsére építhettünk az utánpótlásunkra, amelyben rengeteg szép reményű fiatal pallérozódott.

Fotó: Mirkó István

– Ugyanakkor azonnal kiderült, hogy ugyan odavitték vezetőedzőnek Kaszás Gábort Siófokról, de a legendás Kovács Ferencnek is élő szerződése volt.

– Tévedés. Tényleg létezett egy szerződés, de azon csak az ő aláírása szerepelt, a klub részéről senki sem szignálta. Tudtam, ez így nagyon méltatlan vele szemben, ezért megegyeztünk, hogy egy évig kapott fizetést, de az edző Kaszás Gábor lett.

– Jól emlékszem, hogy már az első hetekben rengeteg konfliktust vállalt fel, összeveszett több klub vezetőjével, majd különböző reformtervekkel rukkolt elő?

– Tettem a dolgomat, a jelszavam pedig a fegyelem, a szakmai alázat és a fanatizmus volt. A klubvezetőkkel a fővárosi Gong presszóban találkoztam először, ahol egy szurkolótól érkező javaslat volt a fő téma, hogy a döntetlen után a csapatok vívjanak tizenegyespárbajt, s aki azt megnyeri, az kapjon két pontot, a vesztes pedig egyet. 

Én felálltam, bemutatkoztam, majd azt mondtam, hogy ez hülyeség. Hólya István, az Újpest magas rangú belügyi tiszt elnöke ki akart oktatni, hogy itt így nem beszélünk, de nem érdekelt. A rendszert bevezették, majd egy év után a klubok eltörölték, mondván, ez hülyeség…

Viccesen hangzik, de nem az, mert ha az a bajnokság a győztesnek járó két- vagy hárompontos rendszerben zajlik, akkor a Videoton nyerte volna, így viszont csak negyedikek lettünk, mert gyengén rúgtuk a tizenegyeseket.

– És a reformok?

– Mindenki beszélt róluk, de amikor tenni akartunk, akkor visszakoztak, hogy hagyd, Ottó, úgysem megy majd… Pedig nagyon fontos volt, hogy az önálló klubok életébe senki se szólhasson bele, az állami költségvetés terhére senki se legyen profi futballista, ne korlátozzák a szerződtetett játékosok számát, a katonai szolgálat kérdését is meg kellett oldani, különösen az utóbbit tartottam fájó pontnak. 

A Honvéd pénteken bevonultatott valakit, szombaton már pályára küldhette, a mi fiataljaink meg mehettek az alacsonyabb osztályú honvédségi csapatokba, és ez nem nem volt korrekt.

– Említette Kaszás Gábort. Kérdezzek róla?

– Nem kell. Hihetetlen fiatalember volt, élt-halt a futballért. Sok jót hallottam róla, ezért kerestük meg, és Sukorón egy sztráda melletti étteremben egyeztünk meg. Amikor kiléptünk az étteremből, láttuk ott körözni Illovszky Rudi bácsit a kis Polskijában, aki megtudta, Gábor valahol arra van, és nagyon szerette volna a Vasashoz vinni. Nagy csibész és remek szakember volt, Mészöly Kálmán magához vette a válogatott stábjába is, és az én szememben bajnokságot nyert a csapatunkkal. Aztán kilencven februárjának a végén kikaptunk egy edzőmeccsen a Tatabányától, ő nagyon elkeseredetten ült be az autójába, ahonnan már nem szállhatott ki élve. Óriási veszteség volt az a végzetes baleset nekünk és az egész magyar futballnak is, látja, most sem tudok elérzékenyülés nélkül beszélni róla…

– Ekkoriban zajlott a korszak egyik emblematikus ügye, a Petres Tamás kontra Videoton vita. A részletekbe ne menjünk bele, annyira szövevényes, csupán a lényegére és a tanulságaira lennék kíváncsi.

– A lényeg az, hogy Tamás gólkirály volt, és a szerződésében szerepelt egy éves juttatás, amelynek decemberben csak egy részét fizettem ki, mert nem voltunk megelégedve vele az ősszel. Akkor még a játékosok nem kerestek annyit, mint manapság, könnyű volt megszédíteni őket, és a Veszprém tulajdonosa teljesítette az álmát, kapott tőle egy Audit. Sajnos sem a sajtó, sem a közvélemény nem állt mellém, nem értették meg, hogy pénz csak teljesítményért jár. Volt, hogy az MLSZ-nél is veszítettünk, de a procedúrák végén nekünk adtak igazat.

Fotó: Mirkó István

– A kilencvenes évek elején a Vidi bajnokesélyesből kiesés ellen harcoló csapat lett. Mi történt?

– Több oka is volt. Sok tehetséges futballistánkat egész egyszerűen elvitték tőlünk furcsa körülmények között. Kaszás Gábor halála után Mezey György vette át a csapatot nagyon nehéz helyzetben, és a nyár elején abban maradtunk, folytatjuk a közös munkát. Véletlenül tudtam meg, hogy ő már jó ideje építette az útját a Honvédhoz, és viszi magával a legnagyobb tehetségünket, Halmai Gábort is. Őt annyira szerettem, hogy egy időben volt a szalagavatója a lányoméval, mégis az övére mentem el. Ám nem csak vele jártunk hasonlóan, több fiatalunkkal maradtunk hoppon. A másik ok a pénz hiánya volt. Egy napon felhívott a Videoton vezérigazgatója, és közölte, hogy szó szerint holnaptól nem tud adni egy fillért sem. A város pedig eleve nem támogatta a futballt, a sakk szakosztálynak ellenben utalt pénzt.

– Azért akadtak nagy fogásaik is, gondolok például a román válogatott Muzsnay Zsoltra.

– Szerencse volt. Egy napon felhívott egy menedzser, hogy Muzsnay órák óta ül a Fradi elnökének az előszobájában, és kezd elege lenni abból, hogy így megváratják, holott ők hívták. Kérdezte, tárgyalnánk-e vele, én igent mondtam, ők pedig azonnal jöttek Fehérvárra, és így lett a mi játékosunk.

– A Videoton az elsők között szerzett magának névszponzort, előbb Videoton-Waltham, majd Parmalat FC néven szerepelt. Ez kellett a túléléshez?

– Igen. Éjjel-nappal dolgoztam azon, hogy ne menjünk csődbe, egyik napról a másikra éltünk. A túlélés volt a célunk, és egy nap felhívott régi ismerősöm, a Waltham magyarországi képviselője, hogy éppen erre jár, vacsorázzunk együtt. A Pokol Csárdában találkoztunk, és megtudtam, a két nagy tévés cég, a Videoton és Waltham együttműködésre készül, majd megkérdeztem, beszállnának-e a futballba, ő pedig igent mondott. Két évig tartott a kapcsolat, amikor kiderült, az együttműködésből nem lesz semmi sem, ő pedig nem tud tovább segíteni.

– És a Parmalat?

– Az is nagy szerencse volt. Egy ligaértekezlet után Havasi Mihály, a Ferencváros szakosztály-vezetője mondta, hogy nagyon siet, mert megy Székesfehérvárra. Megütötte a fülemet, és kérdeztem, mégis, miért, mire ő elkotyogta, hogy a Parmalat központjában van jelenése, mert úgy néz ki, a cég támogatja őket. Telefonáltam a titkárnőmnek, hogy hívja fel a Parmalat vezetőjét, kérje meg, hogy a Fradit halassza el, én viszont egy órán belül ott leszek nála. Így is lett, meggyőztem, hogy fehérvári cég a fehérvári csapatot támogassa, és így kerültünk bele az olasz cég több kontinenst átölelő futballportfóliójába.

Fotó: Mirkó István

– Bár sikerült a futballt életben tartania, előbb kilencvennégyben, majd kilencvenötben is lemondott, másodszor véglegesen. Miért?

– Tényleg olykor a csodával volt határos, hogy a Videoton bármilyen néven is megmaradt, és nem tűnt el a süllyesztőben, de ezt kevesen értékelték. Sőt! Rendszeresen alpári módon támadtak, nehezen éltem meg, hogy a meccseken többen is trágár szavakkal szidták a betegeskedő édesanyámat, aki nem járt a meccsekre, de mindig tudta, hogy mi történik. Ráadásul nem akadt senki sem a környezetemben, aki elmondta volna ezeknek az embereknek, hogy ez a Brávácz Ottó minden percében azon dolgozik, hogy ők élvonalbeli meccsekre járhassanak ki. Ebből elegem lett, lemondtam, de nagyon sokat és sokan győzködtek, hogy menjek vissza, és beadtam a derekamat. A helyzet azonban nem változott, és másodszor már hajthatatlan maradtam. Elég volt.

– Ezzel el is tűnt a futballból, pedig utólag sokan állítják, a kor magyar futballjának a legrátermettebb vezetője volt. A Videotonnal – hívják éppen bárhogyan is – milyen a kapcsolata?

– Semmilyen. Egy ideig úgy jártam ki a meccsekre, hogy a temető közeli lelátóra vettem jegyet, később kaptam belépőt a vezetőktől is. Ez a klub nekem örökké a szívügyem és az életem fontos része, büszke vagyok rá, hogy szolgálhattam, bár úgy tűnik, ez az érzelem nem kölcsönös. Egy alkalommal elmentem a klub múzeumába, ahol döbbentem láttam, hogy az a hét év, amelyben én vezettem a Vidit, és amelyben óriási erőfeszítésekkel sikerült megtartani a sportágnak, egy árva képet vagy emléket sem érdemelt, és azóta nem járok a csapat meccseire. A klub hetvenötödik születésnapjára készült egy hatvanperces film Vidi 75 – Veled az úton címmel, és abban sem jutott egyetlen kocka sem annak a hét évnek, amelyben a rendszerváltás zűrzavarában talpon tartottuk a klubot.