– Az ember azt hinné, hogy miután történelmet írt Tokióban azzal, hogy megszerezte a harmadik ötkarikás aranyérmét, még a befejezésen is elgondolkozik.
– Ellenkezőleg: most csengettek be csak igazán – a második felvonásra. Egyre erősebb bennem ez az érzés, hihetetlenül nagy erőt, erős motivációt adott a folytatásra a tokiói csapatverseny elődöntője.
– Jaj, már megint emlegetjük azt a furcsa, elveszített asszót…!
– Ezúttal nem a vereségre gondolok, hanem arra, hogy álltam a pást mellett, ahol egymással kötött be az olasz Aldo Montano és a csapattársam, Decsi Tamás: ketten együtt nyolcvanévesek voltak! Egyszerűen inspirált, amit akkor láttam. Harmincegy éves vagyok, Párizsban harmincnégy leszek, és még Brisbane-ben is csak negyvenkettő, szóval, van még ebben, határozottan érzem.
– Gyakorta felvetődik ebben a korban, ezúttal sem kerülhetjük meg: azért marad a sportágban, mert nem találja a helyét máshol, vagy tényleg azért, mert nagy céljai vannak még a kardvívásban?
– Szeretem a vívóterem közegét, szeretek versenyezni, és igen, vannak még céljaim a sportágban, vagyis semmilyen indokát nem látom annak, hogy befejezzem a pályafutásomat. Persze emellett már igyekszem építeni a vívás utáni életemet, nem véletlenül jártam egyetemekre, kezdtem el sportvezetőként dolgozni, vagyis óvatosan ugyan, de már bele-belekóstolgatok a civil életbe, ám még jó darabig a vívás marad a középpontban.
– Az nem ösztönzi, hogy a hat megszerezhető címből kettő még hiányzik?
– Az olimpiai csapataranyhoz Tokióban közel jártunk, az egyéni világbajnoki cím viszont tényleg hiányzik. Át kell programoznom magamban, mit is gondolok a vébéről: először 2007-ben indultam világbajnokságon, akkor a csapattal aranyérmet szereztünk, és az elmúlt években is rendre dobogón állunk, viszont a tíz vébémről mindössze egy egyéni bronzot tudok felmutatni, vagyis a világbajnokságon szerzett tapasztalataim, az onnan származó emlékek egyáltalán nem pozitívak, így azokból nem tudok táplálkozni – Tokióban egyértelműen az olimpiai emlékeim segítettek, azokat hívtam elő a páston. Ha most mégiscsak le kellene zárnom a pályafutásomat, kereknek érezném, de nem zárom le: nekimegyek azoknak a címeknek is, amelyeket még nem szereztem meg. A lelki szemeim előtt tényleg ott lebeg az az egyéni világbajnoki aranyérem.
A teljes interjút a Nemzeti Sport honlapján olvashatják.
A borítóképen: Szilágyi Áron a férfi kardozók egyéni versenyének megnyerése után a tokiói olimpián. Fotó: MTI/Illyés Tibor
