A víz után a földet is meghódítaná Szivós Márton

Szivós Mártont nem nyomasztotta a családi öröksége, kétszeres olimpiai bajnok nagyapja, id. Szívós István és édesapja, ifj. Szívós István után a saját jogán is nevet szerzett magának a vízilabdában. A világbajnok játékosból a Budapest Honvéd vezetőedzője lett, s már a póló utáni életre is felkészült, amikor a klóros vizet földekre cserélné.

20211109 Budapest Kőér utca Szívós Márton vízilabda Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Miért Szivósként és nem Szívósként használja a vezetéknevét, mint az elődei?

– Eredetileg rövid i-vel írták a családnevünket, csak régen a sajtóban elkezdték hosszúval írni. A nagypapám és az apukám nem figyeltek erre, ezért úgy maradt. Én viszont szerettem volna, hogy helyesen szerepeljen.

– A nagyapja és az édesapja is sikert sikerre halmozott a sportágban. Ilyen családi háttér mellett dönthetett volna a vízilabda helyett más út mellett?

– Elkerülhetetlen volt számomra, hogy a vízilabdát válasszam. Édesapám révén nagyon sok időt töltöttem az uszodában gyerekként, így ezzel a sportággal ismerkedtem meg elsőként, láttam a nagyokat játszani, mert apukám edző volt. Kamaszkoromban természetesen voltak kitörési kísérleteim: amikor nem ment túl jól a játék, akkor gondoltam rá, hogy sportágat váltok, de ezek csak rövid életű, egy edzésre szóló kalandok voltak. Kipróbáltam és szerettem is az asztaliteniszt és a futballt, de nem volt realitása, hogy bármelyikre is lecseréljem a vízilabdát. A sporton kívüli pályán nem gondolkodtam. Persze ha nem tűnt volna úgy, hogy egyszer sokra vihetem, akkor eltereltek volna más irányba. De látták, hogy lehet ebből valami.

– Feltételezem, hogy a gyerekkorában hallott sztorik is a vízilabda felé terelték. Azt mesélték önnek, hogy ­miért ilyen mélyek a medencék az uszodákban?

– Ez a szabvány szerintem. Nyilván hozzám is eljutott a történet, hogy apukám magassága miatt csinálták mélyebbre a medencéket, de nem hiszem, hogy miatta építették volna át az uszodákat. Ettől függetlenül volt egy-két szabály, amin változtattak miatta, ezt hatalmas dolognak tartom.

– Előnyt vagy hátrányt jelentett, hogy ilyen családból származik?

– Gyerekként nem éreztem egyiket vagy másikat sem, hiszen nekem ez volt a természetes. Biztosan volt jó oldala is, de én később egyszer-kétszer inkább a hátrányát éreztem. Vannak irigy és rosszakaró emberek…

– Nem érzett nyomást az ön felé támasztott elvárások miatt?

– Sohasem. Én büszke vagyok arra, hogy a nagypapám és apukám világsztár volt, kimagaslóan teljesítettek a sportágukban. Legfeljebb a családtagjaim helyezhettek volna rám nyomást, de ők nem tették meg.

– A klubcsapataival szorgosan gyűjtötte az aranyakat, a válogatottal viszont a 2004-es Világliga-sikeren kívül a 2013-as világbajnokságig egyet sem sikerült megszereznie. Mekkora elégtételt jelentett, hogy a 2007-es vb-finálé után, ahol mondhatjuk, hogy a kezében volt a győzelem, 2013-ban ön dobta a győztes gólt?

– Én nem elégtételnek nevezném ezt. Nyilván nagyon nehéz volt megélni a 2007-es döntőt és az azt követő időszakot. Bár azt gondolom, hogy ahogy a 2013-as világbajnokságot sem egyedül nyertem meg, úgy a 2007-es vb-t sem egyedül veszítettem el. Hibák voltak előtte és utána is. Ez egy csapatjáték. A 2013-as világbajnoki arany nekem nem elégtételt jelentett, hanem inkább a visszaigazolása volt annak a sok munkának, amit beletettem a vízilabdába.

– Az utolsó pillanatban maradt ki az Athénban és Pekingben aranyat nyert csapatból, Rióban és Londonban pedig a válogatottal az ötödik helyet szerezték meg. Hogy élte meg, hogy az olimpiai érem sosem jött össze?

– Az, hogy a 2008-as olimpiára nem kerültem ki, szerintem valamilyen téren az egy évvel korábbi eseményeknek is köszönhető volt, de ne felejtsük el azt sem, hogy aki akkor kijutott, maximálisan megérdemelte a helyét. 2004-ben már inkább állhatott volna nekem a zászló, de ott sem sikerült kivívnom a csapatba kerülést. Ma már nem bánt a dolog. Nagyon jó lett volna, ha összejön, de az olimpiai bajnoki címmel sem lettem volna jobb játékos, és nem lettem rosszabb azáltal sem, hogy nem nyertem olimpiai aranyat. Így is szoktak gratulálni nekem az emberek, és ilyenkor megköszönöm a fiúk nevében.

– Kezdetleges infarktusa volt 2014-ben. Elmesélné, hogy mi történt akkor?

– Rosszul lettem a mérkőzésen, amit eredetileg csak egy húzódásnak véltem, de a csapattársaim unszolására kivizsgáltattam magam. Éreztem, hogy valami nincs rendben, aztán a kórházban kiderült, hogy kezdetleges szívinfarktusom volt, és szinte azonnal meg is műtöttek. Hála az orvosoknak és Benedek Tibornak – aki végigcsinálta velem a rehabilitációt –, ott lehettem a nyári Európa-bajnokságon, amire a diag­nózis láttán kevés volt az esély. Másodikok lettünk, nagy élmény volt az Eb itt, Budapesten.

– Akkor nem gondolkodott a visszavonuláson?

– Amikor meghallottam a diagnózist, akkor természetesen bevillant, hogy befejeződhet a pályafutásom. Amikor a beavatkozás után szóltak az orvosok, hogy az eredményeimet látva van még esély a folytatásra, utána már csak arra fókuszáltam, hogy visszatérhessek.

– A történtek fényében változott a hozzáállása a sporthoz?

– Nem álltam hozzá máshogy a meccsekhez, hiszen mindig imádtam játszani, versenyezni – ezt talán függőségnek is nevezhetném. Átfutott az agyamon, hogy mi lesz velem, ha nem folytathatom a játékot, de szerencsére viszonylag gyorsan pörögtek az események, és visszatérhettem az A tervemhez, a vízilabdához.

– Végül majdnem hat évvel később akasztotta szögre a sapkát, a járványhelyzet miatt törölt idény okán csak nagyon csendesen. Bánta, hogy nem tudott méltó módon elbúcsúzni?

– Bántam, jó lett volna végigjátszani az idényt. Egy téren viszont szerencsés vagyok, mert az utolsó hivatalos mérkőzésemnek nem kívánhattam volna jobbat. Szép lezárás volt hét góllal befejezni a pályafutásomat. Utána pedig kaptam egy olyan ajándékot a barátaim­tól, a családomtól, Paján Viktortól, amit a pályafutásom egyik legszebb pillanatának tekintek: a baráti társaságom meglepett egy búcsúmérkőzéssel. Ez megmutatta, hogy miért érdemes sportolni.

– Második idényét kezdte meg a Budapest Honvéd vezetőedzőjeként. Tudatosan készült az edzői pályára?

– Játékosként is erre készültem, már akkor is próbáltam edzői szemmel nézni a játékot. Számítottak rám az edzőim is, úgymond a meghosszabbított kezük voltam a vízben. Mindig tudtam, hogy a sportolói pályafutásom után is szeretnék a vízilabdával foglalkozni, ezért a Testnevelési Főiskolán elvégeztem a szakedzői képzést.

– Milyen érzés, hogy az egykori csapattársai a játékosai?

– Jó velük dolgozni, hiszen nagy tudásúak. Jó a kapcsolatunk, intelligensen kezeljük ezt a helyzetet. Pontosan tudják, hogy amikor kint vagyok a parton, akkor az van, amit én mondok. Ettől függetlenül számítok az észrevételeikre.

– Reménykedik benne, hogy a következő Szivós-generációból is elér valaki ilyen sikereket?

– A kislányom nagyon szereti a vizet, de nem feltétlenül lesz vízilabdás. Nekem mindegy, hogy milyen sportágat választ majd, a lényeg, hogy szeresse.

– Milyen céljai vannak a vízilabdán kívül?

– A vízilabda az A tervem, de ha valamiért ez a karrier félbeszakad, vagy már nem nyújt nekem olyan élményeket, mint addig, akkor egy másik célt választok. Feltehetően gazdálkodni kezdenék valahol vidéken. Néhány éve elvégeztem a mezőgazdasági technikusi képzést és aranykalászos gazda őstermelő is vagyok. Gyerekkoromtól szeretem a természetet, bár ha hét-nyolc évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy a mezőgazdaság felé fogok kacsingatni, nem hittem volna neki. Tősgyökeres belvárosi vagyok, de egyre nehezebben viselem a nyüzsgést, a természetben tudok inkább kikapcsolódni, visszajutni a normalitásba.

Borítókép: Szivós Márton (Fotó: Mirkó István)